Vízióm a jövőről…

Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.

Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.

Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?

Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...

Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!

De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.

Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…

Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?

Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.

Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.

Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…

Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.

Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!

Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?

Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…

Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.

Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…

Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.

A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…

Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Nem vagyok én János,
Aranyból sem vagyok,
A lelkem is sáros,
Eleget sem adok.

Hogyha méltóbb lennék,
Tán jobban is szeretnék.
Erre vagyok képes,
Nem voltam én lépes.

Nyúlból van a szívem,
Bátorságom szerény,
Nincsen nekem hírem,
Nem vagyok nagy legény.

Amit tudtam adtam,
Elvették mit hagytam.
Kaptam is, nem mondom...
Úszik még a sorsom.

Az ősz derekán túl,
Erőm elfogyóban.
Hangom is vízbe fúl,
A lét lefolyóban.

Aki lettem...voltam.
Hegyeket nem hordtam.
Csak dolgozni mertem,
Ma is felébredtem.

Keresztem még viszem,
Fel a golgotára.
Addig jó míg hiszem,
Jön holnap a mára!

Dunatőkés, 2024 március 3.

Enyém lehetne, minden, ami szép kerek e világon,
Papírra írva, hosszan sütkérezne a boldogságom.
Lelkemből már kiszakad az oly' szépen összecsengő rím,
Lúdtollam csak írja-írja, de van mikor neki is kín.

Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények,
Nálam a valóság, a könyv lapjain lehet, hogy jól rejtett tények…
Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények.

Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet,
Van sugárzása, de ide a szerencse nem csenget…
Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet.
Van sugárzása, szegénység izgalomba nem pörget.

Én a lúdtollamat bizony szamuráj kardként forgatom,
Így aztán le tudom írni az elfajzott akaratom…
Betakarom diadalom,
Átharapom, elhadarom,
Elzavarom feladatom…
A disznó lúdtollam éles kardként forgatom,
Ledobott egy pacát, ezt persze nem akarom…

Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak,
Én meg az ablaknál állva hosszasan nézem, de nem tudom… várjak?
Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak.

Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom,
Üzent is már életem, sorstalan a sorsom…
Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom.

Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása,
Életemben az olvasóim szórakoztatása, ha nincs mása…
Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása.

Tanító lennék? Én írom lelkem gondolatát,
Tanító lennék? Én megírom a haza szavát.
Tanító lennék? Hosszan nézek egy szép banyát.
Tanító lennék? Nagyon tisztelem az atyát…

Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni,
Igyekvőn írok, hogy nagy kérdésekre jókat tudjak felelni,
Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni.

Vecsés, 2015. december 29. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

(Tíz szavas)
Jól bekasztlizott a karmám
Bár jó lenne más… úgy ám!

(Bokor rímes trió)
Sorsom megírva, azt el nem kerülhetem,
És hogy ez így van, az nem csak egy vélelem.
Hatvannégy év alatt oly’ sok mindent történt,
Mi tőlem függetlenül, kavarta örvényt.

Visszagondolva rí, pityog a lelkem magamba,
Bár arra gondolva, elmúlik élet, agyamba,
Átgondolva a saját történelmemet, rínék… már minek.
Ebben a korban, lehet, hogy már nem is hiányzok senkinek.

(Tíz szavas)
Születésemkor, bekasztlizott a karmám.
Jó lenne más... ha lehetne, választhatnám?

Vecsés, 2012. október 19. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás!

Egy villódzó nyári napon
Keblére ölelt a Balaton.
Magyar földnek tengerszeme;
Örömöknek szép kedvese.

Lágyan duzzadt a vitorla,
Siklott hajónk partot hagyva.
Üde szellő beszélt hozzánk -
Húzzuk fel az orrvitorlánk.

Egy-két fufu meglendített,
Vizet pancsolt, felfrissített.
Lelkem duzzadt,mint vitorla
Ölelt a fény, s a táj mámora.

Élvezettel ringatóztunk,
De parancsokat betartottunk,
Mert komoly dolog matrózkodni,
Cikk-cakkozva vissza jutni
A kikötőbe.