Szeretlek. Ezt megmondom őszintén
Mert nem bírok azzal hogy néma vagyok
Sokáig azt mondtam hogy egyedül vinném
A terhet mert terveim nagyok

És most ugy döntöttem hogy minden
Mit egyedül eddig elvittem
Tul nehéz egyetlen embernek
Kérlek segíts hogy én is segíthessek
Mert együtt erősebbek lennénk
Mi kettten mindent elviselnénk
Én megvédelek hidd el ha kell
És az életemnál jobban érdekel
Az hogy te itt vagy melettem,
Tudom hogy nincs mitől félnem
Csókollak és itt a lelkemben
Több vagyok, van jövőm ezt érzem

Mert ki voltam én? egy senki
És megérintettél, egy egész lettem
Nem a fél bordám vagy, nem csak ennyi
A részem vagy, mindenből egyetlen

Mondd hogy igy lesz évek mulva is
Szeretni fogsz mint ahogy szeretlek
Minden mosolyod egy uj utra visz
Hiszem hogy bárhol megkereslek
Mert ha elvesznél veled vesznék
Ha mosolygnál én is felnevetnék
Ha sírnál csak annyit szólnék
-Ha te nem lennél én sem volnék

Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.

Nagyon szeretlek kedvesem,
és mást nem is tehetek.
Nagyot hibáztam,ez be is ismerem,
talán már jóvá sem tehetem.
Gyenge a lelkem,nagyon beteg,
de gyógyíts meg kérlek,kedves.
Légy a férjem,kérlek!
Hiszen,nagyon szeretlek téged.
Remélem,végre te leszel a párom,
és én ezt soha,de soha meg nem bánom.

Karjaid között elfeledtem
mindent ,mi úgy fáj most nekem,
háborgó lelkem megnyugtattad
mely izzó szikrákat lövellt.

Szemednek fénylő sugarában
újra láttam az arcomat,
míg öleltél szelíden, némán,
s most gúzsba köt a gondolat.

Jobb volna tőled messze futni
s temetni mindent egymagam,
vad szelek szárnyán elsuhanni,
nem bírom már a láncokat.

Jobb volna temetni végleg
ami már régen elveszett,
Felejts el! Ne gyere többé!
Nem kell hogy itt maradj velem!

Az otthon nem attól otthon
hogy drága , cifra palota,
az otthon számomra meghitt,
meleg és csöndes kis szoba.

Az otthon hol énnekem nyílik
minden apró kis virág,
s ahol a megfáradt lelkem
esténként nyugalmat talál.

Vagy mikor bánt az élet,
s felbolydult lelkem úgy sajog,
ott nem zavarhat meg senki sem,
ha magamra zárom az ablakot.

Az otthon tiszta és csendes,
meghitt és nyugodt kis lakás,
hol engem vár haza a gyermek,
és velem boldog a család.