Írást faragott...
A betűkből szavakat,
Ékszer-vers dalolt.
Egy mestertől vallomás
Maradandó alkotás.

Versben zeng a nyelv;
Ősöktől öröklött kincs...
Kovácsolt képlet!
Mint nemzetnek lobogó,
Költő nyelvnek a zászló.

Magyarság védő,
Mennyei lélek-manna.
Örök értékű!
Író szívvel szavat szab,
Nyelv tortáján ízes hab.

Édes anyanyelv...
Misztikus ég-korona,
Páratlanságos!
Ékes nyelvnek őrzői
A nemzetnek költői.

Nemes ötvözet,
Mit poéta versbe önt-
Szívnek harangja.
Lelkekben kong a hangja.
Minden magyar meghallja!

Kályha tőznél melegszenek
A vacogó kihűlt lelkek.

Hűvös napok vissza tértek,
Fák ágai elvetéltek.
A levelek földet értek,
Megágyaztak már a télnek.

Nyargalászik a fagy szele,
Elkopik az ősznek nyele.
Lassan hó hull majd a földre,
Olyan lesz mint angyal röpte.

Lágy-hófehér mennynek tükre
Tisztulást hoz a szívekre.

Reggel ködpára
Fürdeti a bús tájat...
Ősz-keresztelő.

Szürkeségbe kopaszodott fák integetnek,
Sajgó, még vágytól parázsló lelkeknek...
Őszi elégia sáros álmába süppednek.

A földhöz ragadt
Sötét felhőknek könnye...
Elmúlást sirat.

Szottyadt avar alatt érik jövőnek reménye,
Zord napoknak hajnalán új idők kezdetére.
Hittel telt álmokat ígér télnek ünnepére.

Új kezdet indul
A fáradság küszöbén,
Téli pihenő.

Az idő vasfoga távol maradt
Lelkem s testem nem remeg
A kegyes halál, mint lángoló
Tollú keselyű vijjogva csapkod
Már ezer éve nyughelyem
Felett

Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!

Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…

Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…

Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban

Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…

Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…

Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.