Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.

A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.

Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.

Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.

Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.

Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.

Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.

Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.

Lesz e még jó ily őszbefordult nyárban,
vagy csak néha- néha feltörő meleg,
mely úgy tűnik el az akác suttogásban,
mint a szél, melytől a lomb is megremeg.

Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,
mint a szellő, mely vállamon pihen,
míg messzire tűnik egy megmozdulásban,
s tovasuhan a dús lombok felett.

Lesz e még nyár, mely meleg sugarával
úgy simítja majd sápadt bőrömet,
mint egy anya, mely karjába zárva
gyermekét simítja, amíg megpihen.

Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel
felmelegíti fagyos lelkemet,
s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,
talán egyszer még nekem is lehet

új otthonom, mely közelebb visz majd
azokhoz, kiket nagyon szeretek,
zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,
s elűzi majd a sötét felleget.

Hisz már csak az az egyetlen vágyam,
hogy őrizhessem a lépteiket,
s átölelhessem karom kitárva
azokat, kiket úgy szeretek.

Mondd Uram! Mért nem adsz a tövis mellé rózsát?
Nem bírom már, ha az ujjaimat szúrják.
Mért puszta zöldet adsz, ha terem virág is,
s pompázó színekben ontja illatát is?

Tudod: a tövis már százszor szúrta ujjam,
s minden vércsepp olyan, mintha könnyem hullna.
Minden vércsepp, mely az ujjaimon csordul,
ezernyi könnyet rejt, mely lelkembe fordul.

Szeretném érezni a rózsa illatát is,
akkor is, ha szúr és akkor is, ha fáj is.
Most akarok én is színekben pompázni,
hiszen odalentről nem fogom már látni.

Most terítsd elém az illatos szirmokat,
hisz a koporsómra már hiába szórnak.
Szeretnék örülni minden kis virágnak,
egészen addig, míg koporsóba zárnak.

És ha eljön egyszer az utolsó óra,
rózsák közt térjek majd végső nyugalomra.
Szórjátok síromba! Had múljon el vélem
ott, hol megtalálom lelki üdvösségem.

Ott, a távoli réteken, hol
napfényben fürdik a táj,
ott szeretnék most kóborolni,
szívem most úgy oda vágy.

Hol a táj most annyira színes,
s olyan szép most a határ,
piros pipacsok, szarkalábak
között a kedvem is más.

Most csak egyedül kóborolnék,
hisz szívem annyira fáj,
nem akarom, hogy sírni lásson
senki, hogy nem tudja más

mért sírok, hiszen nem bánt senki,
és mégis: valami bánt,
nem is értem, hogy mi van vélem,
hisz csak a hiányod fáj.

Valami furcsa fájdalom
most lelkemben ütött tanyát,
kínzó, égető szenvedéllyel,
s nyugodni sehogy sem hágy.

Kereslek. Lehunyt szemeimmel
látom az arcodat már
magam előtt, és egyre kérdem:
mikor jössz? Nem bírom már.

S látom: szemeid íriszében
hogy te is ugyanúgy vágysz,
arra a forró pillanatra,
mikor a karodba zársz.

Végtelen hosszúnak tűnnek a percek
ameddig hozzád érkezem,
pedig sietek. S a kavicsos úton
szinte már futva lépkedek.

Lassan pereg a perc, az óra,
szinte már alig észlelem
csak szívem nyugtalan dobbanása,
sürgeti minden ízemet.

Tudod: tegnap még nem akartam,
hogy magadhoz láncolj teljesen,
hiszen annyian bántottak már,
s túl sok seb van a lelkemen.

Mégis: valami belülről úgy űz,
szinte égeti mindenem,
mint futótűz, amely sebesen terjed,
keresztül gázolva mindenen.


Ez a tűz most már hozzád láncol,
te gyújtottad fel mindenem.
Te vagy csak, aki elolthatja!
Többé már nem kell senki sem!


Olyan félénken érek hozzád,
még a szívem is megremeg,
s érzem ereid lüktetésén,
ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.

Sosem hittem, hogy valaki egyszer
áthatol még a szívemen,
Hiszen úgy védtem, mint a páncél,
amelyről minden lepereg.

Most itt vagyok. Karodba bújva,
s szerelmem olyan végtelen,
mint a csillagok fent az égen,
melyek annyira fénylenek.