Ránk mosolyog a hajnal,
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.
Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.
Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak egyre csak egyre.
Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.
Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.
A múlt megterített jelennek s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.
Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából s vedlik.
Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.
A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS élethosszig!
Tegnapi az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel újra meg újra...
Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat a lelkemben verset költ.
Trák gyanta :Tantárgyak anagrammája
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.
Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.
Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak egyre csak egyre.
Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.
Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.
A múlt megterített jelennek s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.
Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából s vedlik.
Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.
A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS élethosszig!
Tegnapi az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel újra meg újra...
Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat a lelkemben verset költ.
Trák gyanta :Tantárgyak anagrammája
Félek
Istenem! Mondd, mi történik velem?
Remegek egész lelkemben.
Félelem eluralja testem,
Minden felkavarodott bennem.
Semmi nincs a helyén,
Egyedül vagyok itt, védtelen.
Világban nem találom helyem,
Mit kerestem szüntelen,
Köddé vált a végtelen fellegen.
Most félek, nagyon félek,
Mi lesz, ha mégis meglelem.
Nem, az nem lehet,
Bizonytalanság fátyla körülvesz.
Nincs, ki megfogná két kezem,
Azt mondaná, ne félj, kedvesem,
Amíg élek, én itt vagyok veled.
Uram! Egyedül Te vagy nekem,
Most is fülemben cseng,
'Ne félj, veled vagyok mindig
A világ végezetéig!
Istenem! Mondd, mi történik velem?
Remegek egész lelkemben.
Félelem eluralja testem,
Minden felkavarodott bennem.
Semmi nincs a helyén,
Egyedül vagyok itt, védtelen.
Világban nem találom helyem,
Mit kerestem szüntelen,
Köddé vált a végtelen fellegen.
Most félek, nagyon félek,
Mi lesz, ha mégis meglelem.
Nem, az nem lehet,
Bizonytalanság fátyla körülvesz.
Nincs, ki megfogná két kezem,
Azt mondaná, ne félj, kedvesem,
Amíg élek, én itt vagyok veled.
Uram! Egyedül Te vagy nekem,
Most is fülemben cseng,
'Ne félj, veled vagyok mindig
A világ végezetéig!
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
1803
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
1803
Valahol itt a rengetegben
a Naszály tölgy fái között.
Lépted hallom az őszi csendbe
ősi sebből friss könnypatak fakad.
A bíbor színű alkonyatban
a szél dér virágját szórja.
Valahogy régi tűznek fénye lobban
mintha bennem égne már a lángja.
Valahogy az élő vágyak útján
ma még találkozom veled.
Pedig az őszi erdő sárga lombján
ezüstös dér nevet.
De mit mondhat egy gyáva ember
ha a félelem ösvényén halad.
Ki szólni hozzád régen nem mer
hisz gazul magadra hagytalak.
Itt az omladozó lombok alatt
újra bocsánatod kérem.
Lelkem szárnyán sóhaj fakad
kérlek bocsáss meg nékem.
a Naszály tölgy fái között.
Lépted hallom az őszi csendbe
ősi sebből friss könnypatak fakad.
A bíbor színű alkonyatban
a szél dér virágját szórja.
Valahogy régi tűznek fénye lobban
mintha bennem égne már a lángja.
Valahogy az élő vágyak útján
ma még találkozom veled.
Pedig az őszi erdő sárga lombján
ezüstös dér nevet.
De mit mondhat egy gyáva ember
ha a félelem ösvényén halad.
Ki szólni hozzád régen nem mer
hisz gazul magadra hagytalak.
Itt az omladozó lombok alatt
újra bocsánatod kérem.
Lelkem szárnyán sóhaj fakad
kérlek bocsáss meg nékem.
Szürparanokromenoi-Korponai István
Édes hársillat úszik lebben
a légben ősi utak titkok őrzői
Simogass mint az angyalok szárnya
s nagy busa gonosz fejem lehajtom.
*
Valaki mindig hiányzik bénult
szívünknek az édes pillanatból,
hogy az élet,lelketlen,rongy,hazug
nótája,megszentelt ima,ima maradjon.
*
Istenek ők,gyermek ember Istenek
remegő szemű hajósok a végtelen tengereken.
Nincsen e világon számukra áldás,semmi.
Sorsok,véres harcos sorsok az övék
Árulás ,veszteség koszorúi,babérjuk.
*
Hogy kik voltak ők? Oh Máriám!
Tavasznak nyitói tört oltárok között
A Magyar mezők romlatlan gyermekei
Vizek szentelői kiszáradt medrekben.
*
Valakik mindig hiányoznak az édes
pillanatokból,hogy Teremtő Istenünk
az itt hagyottakat fájdalmuktól
megőrülten az életért szeresse.
Édes hársillat úszik lebben
a légben ősi utak titkok őrzői
Simogass mint az angyalok szárnya
s nagy busa gonosz fejem lehajtom.
*
Valaki mindig hiányzik bénult
szívünknek az édes pillanatból,
hogy az élet,lelketlen,rongy,hazug
nótája,megszentelt ima,ima maradjon.
*
Istenek ők,gyermek ember Istenek
remegő szemű hajósok a végtelen tengereken.
Nincsen e világon számukra áldás,semmi.
Sorsok,véres harcos sorsok az övék
Árulás ,veszteség koszorúi,babérjuk.
*
Hogy kik voltak ők? Oh Máriám!
Tavasznak nyitói tört oltárok között
A Magyar mezők romlatlan gyermekei
Vizek szentelői kiszáradt medrekben.
*
Valakik mindig hiányoznak az édes
pillanatokból,hogy Teremtő Istenünk
az itt hagyottakat fájdalmuktól
megőrülten az életért szeresse.