Úgy érzem… lelkemet vasalt lópaták tapossák,
Rajtam ugrál világ, bakancsban… gyalázatosság!
Jó már nincsen, nekem régen kihalt, élet eb-rudal,
Fénybe néznék, de az meg, amit a sötétség ural.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
A szivárvány sem világít ide.

Nézd, egy pár gyík milyen boldogan szalad,
Fű, virág tavasszal új tőről fakad,
Bár nekem ebből jó lenne… semmi sem jut.
Fránya forgószél… szemembe homokot fútt.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Elment az élet, bánok… semmit se.

Már régen kolonc vagyok… a nyakamon.
Mondhatnám, hogy béklyó… saját lábamon.
Le vagyok kötözve… magam akadálya vagyok.
Mindenki csak kerék alá lök… tán’ ottmaradok.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Gondtalan élet, eh… nem volt sohse.

Sosem voltam tömeg töltelék
Így mindig kirekesztett valék.
Tömeg… soha nem is fogadott be
Mindig csak lebegtem a semmibe…

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Felsőbbrendű gondolatok… azt se.

Ha felmásztam egy hegyre, lelöktek,
Ha lementem völgybe, megkötöztek,
Ha nagy ötletem volt, rúgtak, elgáncsoltak,
Ha jó véleményem volt, elhallgattattak.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Mennék saját utamon… népmese.

Ha volna legalább egy gyertyányi fényem,
Tán látnék valamit, mit sugall az énem,
De hát rozoga élet megfosztott önmagamtól,
Hogy szilárdan álljak lábamon én, és… magamtól.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Vagy már tudom, de vagyok… senkise.

Vecsés, 2011. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

Csak egy porszem vagyok a nagy sivatagban.
Fú a szél és gördülők át a dombon, lassan.
Nincsen semmi lehetőségem megállni.
A szélzúgásban nem tudok kiáltani.

Nincs, akihez szóljak, itt minden egyforma
És itt pillanatnyi az alak és forma.
Dűnék jönnek, mennek, ahogy fúj a szél,
Csak gürcölök, ahogy fúj a szél és nincs cél.

Jó nagy tevelábak jönnek, rám taposnak,
Nekik mindegy a homok, csak vándorolnak.
A teve szőrébe ragadni nem tudok,
Mert én csak dűnéről dűnére vonulok.

Borzalmas érzés, egy szem homoknak lenni,
Miközben a szél feladata elvinni
És innen jó messze, más dűnébe épít,
Ahol már nem jár teve, aki segít.

Csak e kedves púposka volna reményem,
De kellene, hogy fölismerje erényem.
Bundájába lennék, nem lenne egyedül,
Én meg az erdőben elhagynám hitlenül.

Úgy hallottam ott már esik is az eső
És nagy sárban én lehetnék az első
Szem, alkotó rész a vályogtéglában
És legalább alkatrész, szép nagy házban.

Csak gördülők tovább a dűnén és semmi
Kilátásom innen egyszer kikerülni.
Csak fúj a szél, fúj, átfúj az ember lelkén.
Homokszem! Embernek képzelem magam én?

Budapest, 2000. július 27. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!

Mikor a lelkem útra kél,
Elkíséri az esti szél.
Mikor a lelkem jót remél,
Halkacskán... zúg az esti szél.

Szemem az alkonyat tűzébe réved,
Oly szép, hogy az esti szél is eltéved.
Lelkem azonosul a naplemente fénnyel,
És szárnyal… szárnyal, a magasba zúgó széllel.

Vecsés, 2012. május 11. - Kustra Ferenc József- Pályázatra készült, visszajelzés nem érkezett. Önéletrajzi írás.

Bús, könnyáztatta arcom az eső veri,
Búmnak, bánatomnak se száma, se szeri…
Lelkem zokogva sír, már csak úgy támolygok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Ember! Ne sajnáld, ha elmúlik az élet,
A végére lásd, hogy mindenki mivé lett…
Fán is elkorhad az ág és a mélybe hull,
Porhüvelyünk bármilyen is, a végére elmúl.

Napsugaras, oly’ csodaszép a sötét éj,
Látnám, de nem látom, eltakarja gömbhéj…
Ily’ szépet akarnék látni, de nem tudok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

A Hold fekete felhők fogságában él,
Úgy, hogy egy igazi magyar hazát remél…
Erőlködik, jól átnézne a felhőkön,
Én úgy látom, rosszul éltem és így csak bűnhődőm.

Van olyan, kinek napsugaras élete,
Lehet, hogy gyenge a méltóságérzete…
Lelkem zokogva sír, mert bármit akarok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Szeretem a szépet, én mindig csak jót akarok…
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.
Élnék boldogabb életet, de én... mit akarok?
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Vecsés, 2010. október 11. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Aggastyán a nyelvünk, korban érett bástya,
Alig akad néki, tán csak egy-két bátyja.
Kárpátok ölelik, szűzanya oltalma,
Itt a földön ez lett népünknek otthona.

Vitézek szelleme őrzi a mi szívünk,
Szabadság-békéért küzdeni nem félünk!
Hősök drága vére pecsétje a múltnak,
Haza szeretettől gyertyák lángra gyúlnak!

Őseink nyugszanak e páratlan földben,
Itt száll magyar lelkük rege medencében.
Édes anyanyelvünk él a génjeinkben,
Ez tesz egységessé földön,és a mennyben!

Pusztító csapások kovácsolták össze,
Nem veszett nemzetünk csalárd sűrű ködbe.
Egymás kezét fogva bátor lesz a lelkünk,
Összetartva világban sohasem veszünk!

Dunatőkés, 2024. március 14. -Ostrozánsky Gellért - íródott: bokor és páros rím formátumban H-őseink emlékére.