Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.
Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.
Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.
Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.
Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:
"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.
A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .
Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."
Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.
Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.
Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.
Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.
Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:
"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.
A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .
Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."
Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .
Nem volt még részeg az életborától
Nem szürcsölt még a mámor poharából
Nem ért ajkához lázas asszonyi száj
Csak messzi villogott egy-egy női váll.
Feje nem pihent még nő ölében
Vágyva gondolt asszonyra néha
Elnézett a ködös messzeségbe
Fiatal vérének lázában égve.
Sanyaru őszben némán járt
Törékeny sápadt nőre várt
Halkszavú legyen s könnyű a teste
Oh mikor jő már a csókos este?
És jött a Tél a Nyár helyett
Elomlott a testének sátora
Eljött a Tél, a szomorúú vég
Eltávozott egy kóbor vendég.
Nem szürcsölt még a mámor poharából
Nem ért ajkához lázas asszonyi száj
Csak messzi villogott egy-egy női váll.
Feje nem pihent még nő ölében
Vágyva gondolt asszonyra néha
Elnézett a ködös messzeségbe
Fiatal vérének lázában égve.
Sanyaru őszben némán járt
Törékeny sápadt nőre várt
Halkszavú legyen s könnyű a teste
Oh mikor jő már a csókos este?
És jött a Tél a Nyár helyett
Elomlott a testének sátora
Eljött a Tél, a szomorúú vég
Eltávozott egy kóbor vendég.
Kacagj Bajazzo
Én sírok zokogok helyetted
Csak ne borítsa könny a szemedet.
Kacagj Bajazzo
Sírnod neked nem - óh - nem szabad
Nekem pedig csak a szívem szakad.
Kacagj Bajazzo
Táncolj röpke lenge táncot
Csak ne borítsák arcod ráncok.
Kacagj Bajazzo
Fuldokolva a mámorba
Ne nézz a messze távolba.
Kacagj Bajazzo
S legyen vak mind a két szemed,
Mert kacagni csak vakon lehet.
Én sírok zokogok helyetted
Csak ne borítsa könny a szemedet.
Kacagj Bajazzo
Sírnod neked nem - óh - nem szabad
Nekem pedig csak a szívem szakad.
Kacagj Bajazzo
Táncolj röpke lenge táncot
Csak ne borítsák arcod ráncok.
Kacagj Bajazzo
Fuldokolva a mámorba
Ne nézz a messze távolba.
Kacagj Bajazzo
S legyen vak mind a két szemed,
Mert kacagni csak vakon lehet.
Ha elmegyek e vén falak megett,
Vigasztalan sejtelmet érezek.
Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,
Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.
Ez az utolsó! Mind ide jövünk,
Kik lehetetlen álmokat szövünk.
Amit virágos kis falunkba kezdtünk,
Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!
Előre jó fiuk! Ne féljetek!
Hiába azért mégsem éltetek!
Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,
Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!
Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,
Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.
- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,
Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!
Nem hősi halál a mi végzetünk,
Szabadságért mi nem vérezhetünk,
Nem hullhatunk el harczok viharában:
Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.
Hanem azért, fiuk, daloljatok!
Hová lehet, virágot szórjatok!
Legyen elég, ha napunk lemenőben,
Egy ingyen sír - a régi temetőben!
Vigasztalan sejtelmet érezek.
Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,
Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.
Ez az utolsó! Mind ide jövünk,
Kik lehetetlen álmokat szövünk.
Amit virágos kis falunkba kezdtünk,
Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!
Előre jó fiuk! Ne féljetek!
Hiába azért mégsem éltetek!
Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,
Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!
Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,
Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.
- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,
Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!
Nem hősi halál a mi végzetünk,
Szabadságért mi nem vérezhetünk,
Nem hullhatunk el harczok viharában:
Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.
Hanem azért, fiuk, daloljatok!
Hová lehet, virágot szórjatok!
Legyen elég, ha napunk lemenőben,
Egy ingyen sír - a régi temetőben!
Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!
--------------------------------------------------------------------------------
Cynthia festi magát?
Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!
--------------------------------------------------------------------------------
Cynthia festi magát?
Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!