Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!

Azt mondod, nem számít a pénz,
és semmit sem jelent,
hogy üres- e, a pénztárcád,
vagy teli a zsebed.
Nem vehetsz mindent halomra
mit pénzért megvehetsz,
s hiába dúskálsz mindenben,
ha nincs, aki szeret.
Milyen igaz! Mégis azt kérdem:
mért oly rossz neked,
amikor megkapsz minden jót,
mi másé nem lehet?
Pihenhetsz, árnyas fák alatt
mit tengervíz övez,
mi ez, ha nem a boldogság,
ezernyi gond helyett?
Nincsenek filléres gondjaid
és mindent megvehetsz,
nem járkálsz rongyos ruhában
szomjan, éhesen.
Ajtók tárulnak előtted,
és ritka szerelem,
amely akkor is megmarad,
ha majd szegény leszel.
Amikor beteg vagy, ott is pénz kell,
hogy esélyed legyen
meggyógyulni, hisz pénz nélkül már
nem jár semmi sem.
S ha majd a végső nyugalomra
lehajtod fejed,
selyemzsinóron engednek le
rút kötél helyett.

Oly drága már az utazás is, egyre nehezebb,
rég elvették az utazási kedvezményeket.
Úgy döntöttem, az oldalon egy hirdetést teszek,
hátha lesz, ki e csodajárgányt legyártja nekem.
Mindegy, hogy milyen színű lesz, csak oly sebes legyen,
mint a villám, és legyen rajta jó erős nyereg.
Induljon minden pöccintésre, s száguldjon velem,
akár a szélvész, mely átfúj a háztetők felett.
Ezermesterek! Mérnökök! Most versenyt hirdetek!
Nagy a tét! Ki ezt megcsinálja, híres is lehet.
Üzemanyagot ne fogyasszon, csak egy keveset,
olyan sokfelé kéne mennem, s üres a zsebem.
Ha lesz olyan, aki megcsinálja, híressé teszem,
s arra, aki most lenéz engem, magasról teszek!

Fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…

(anaforás, 3 soros-zártükrös leoninusban, négyszeres belsőrímes, önrímes - csokor)
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…
El kéne -végre- intézni, hogy háború vége legyen… kinek jó, hogy szűkít…
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…

Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…
Itthon kén’ maradni, nem a más háborúban meghalni, simizni asszonykám…
Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…

Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe?
Frontkatonák tömegébe, álmodozni ebbe a jó eszményképbe…
Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe.

Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra!
Várni nagyon az apai szóra? Gyerekként ő már elmondta, mi az élet valója…
Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra.

Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek,
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek? Nagyfőnökök ott legénykedjenek…
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek.

Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt,
Nem vagyok szamuráj, kardot sem adnak ott elegendőt… arcomra borítsak keszkenőt…
Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt.


Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…
Térdig sár van, a mamuszom még beleragadna… egy tüske még a talpamba állna…
Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…

Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz,
Most már év vége van, nem érzem harc vége szagát… inkább gyártják tovább a sok hullát…
Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz.

Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek,
Májusban az öreg-korba lépek… ezek ölni akarnak! Ezt nevezik emberségnek…
Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek.

Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…
Atomháborúról nem szóltak és meghaltak, erről nagyszüleim nem is tudtak…
Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…

Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’,
Már megírtam, használd írásjeleket! Ne támadgasd a magyar kultúra veszejtőket…
Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’.

Vecsés, 2022. december 29 – Kustra Ferenc József– íródott a világ, az emberiség jelen történelmi helyzetéről.

Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.

Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.

De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.

Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…

A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!

Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.

Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!

A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.

Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!

Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…

Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!

Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.

Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!

Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…

Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.