Idő 
Értékelés 
Értékelés Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.
Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Hithűen képzem magamat… én a lúdtoll, rendi harcosa vagyok,
Kergetem a tudást, mit elődeim fölhalmoztak… ők a nagyok!
Hithűen képzem magamat… én a lúdtoll, rendi harcosa vagyok.
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok,
Mint a lúdtoll, hithű, rendi harcosa, tudom, mit akarok!
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok.
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok,
Igyekszem tovább elmélyülni a témákban… lehet, hogy elérem, mit a nagyok?
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok.
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
A versformák változatosak és jók... abból meg van hét-nyolcszáz...
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére,
Álmélkodnak, dicsérnek, méltatnak, lelkemnek tovább építésére.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban,
Az olvasókat ki kell szolgálni, egy kalamárisból származó tentában.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban.
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban,
Az ő kultúrájuk is van olyan jó, hogy nekem, terjesztenem kell a hazámban!
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban.
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat
Eredeti stílusban és Európaiban talán négyszázat…
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat.
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének
Lúdtoll-kezelők ninjájának, mert én nem akarnék csalódást okozni néktek…
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének.
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket,
Vannak ezek olyan jók, hogy a csillárról leverjük velük a legyeket…
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket.
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A Margit és Tekla?! Ők, két csúcs poétatárs! Nem idealisták!
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót,
Az olvasóknak meg fölöttébb nagy élvezet lehet, föltörni eme diót…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót.
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk,
Ez nem csak az olvasóknak élmény, ettől magunk is kivirulunk…
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk.
***
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Margit és a Tekla?! Két csúcs poétatárs! Műveik, labormunkák...
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének,
Lúdtoll-vezetők ninjájának megtennének, ne legyek én, csalódás néktek…
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének.
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok,
Igyekszem mélyülni témákban… lehet, hogy elérem, mit akarok...
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok.
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok,
Űzve-kergetem a tudást, mit elődeim (Nekem?) fölhalmoztak… mind a nagyok!
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok.
Vecsés, 2018. augusztus 14. – Kustra FerencJózsef írtam: 3 soros-zárttükrös –ben, ami az én fejlesztésem. [Ez úgy kell olvasni, hogy az első és második sort egyben, majd a 2. -3. sort szintén egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.]
Kergetem a tudást, mit elődeim fölhalmoztak… ők a nagyok!
Hithűen képzem magamat… én a lúdtoll, rendi harcosa vagyok.
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok,
Mint a lúdtoll, hithű, rendi harcosa, tudom, mit akarok!
Hiszem, hogy a művészetemben, nincsenek látható flancok.
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok,
Igyekszem tovább elmélyülni a témákban… lehet, hogy elérem, mit a nagyok?
Huszonegy éve képezem magam, tán’ a lúdtoll, huszárkapitánya is vagyok.
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
A versformák változatosak és jók... abból meg van hét-nyolcszáz...
Írom én a verseket, tán' van már több mint kettőezer négyszáz.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére,
Álmélkodnak, dicsérnek, méltatnak, lelkemnek tovább építésére.
Alkottam több új versformát, magam és az olvasóim örömére.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban,
Az olvasókat ki kell szolgálni, egy kalamárisból származó tentában.
Igyekszem továbbra is mélyülve elmerülni a különféle témákban.
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban,
Az ő kultúrájuk is van olyan jó, hogy nekem, terjesztenem kell a hazámban!
Fontos nekem és az olvasóknak is, hogy írjak kínai és japánformákban.
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat
Eredeti stílusban és Európaiban talán négyszázat…
Írtam már japán haikut talán több mint háromezer négyszázat.
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének
Lúdtoll-kezelők ninjájának, mert én nem akarnék csalódást okozni néktek…
Nagyon igyekszem továbbra is, Macuo Basóék hátha már kineveznének.
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket,
Vannak ezek olyan jók, hogy a csillárról leverjük velük a legyeket…
Vannak szerzőtársaim, így írunk két és háromszerzős közös verseket.
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A Margit és Tekla?! Ők, két csúcs poétatárs! Nem idealisták!
Volt már több szerzőtársam, akik a közös munkát talán elunták…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót,
Az olvasóknak meg fölöttébb nagy élvezet lehet, föltörni eme diót…
A szakirodalomban írva, nem találni ilyen szerző duót, vagy triót.
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk,
Ez nem csak az olvasóknak élmény, ettől magunk is kivirulunk…
Mesterségünk az is, hogy a fő témában más versformákban írunk.
***
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Margit és a Tekla?! Két csúcs poétatárs! Műveik, labormunkák...
Több szerzőtárssal dolgoztam, jók voltak! De, közös munkát megunták...
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének,
Lúdtoll-vezetők ninjájának megtennének, ne legyek én, csalódás néktek…
Nagyon igyekszem tovább, Macuo Basóék hátha érdemesítenének.
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok,
Igyekszem mélyülni témákban… lehet, hogy elérem, mit akarok...
Huszonegy éves képzéssel, tán’ már lúdtoll-huszárkapitány vagyok.
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok,
Űzve-kergetem a tudást, mit elődeim (Nekem?) fölhalmoztak… mind a nagyok!
Szigorúan képzem magam tovább és írok! Én a lúdtoll-rend harcosa vagyok.
Vecsés, 2018. augusztus 14. – Kustra FerencJózsef írtam: 3 soros-zárttükrös –ben, ami az én fejlesztésem. [Ez úgy kell olvasni, hogy az első és második sort egyben, majd a 2. -3. sort szintén egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.]
Tengetem, végtelen életem…
Végtelen életem, tengetem…
Életem végtelen, tengetem…
Ezt nem! Nekem ez elegem…
Életben szerencse szerepe fergeteges,
Nekem nem lehetne életem elégséges?
Nekem nem megy, nekem nem szerepel, de
Életem mentes lenne… helyes cselekedettel.
Mézes méhecske, legyek, repkedve, de
Nem, én rengetegben megyek, epekedve.
Ellenséges tereken megyek, ezeken evezek,
Éktelen élet tengerén… rengetegben elveszek.
Vezekelni kell és lehetne,
De nem lehet, mert elnyelne
Fergeteges ellenérzés, szerencse szemében
És lennék lehetetlen peches, szeretetben…
Hegyekben is lehetnék, nézném fent,
Lent lehetetlen esetek nem reggelt
Teremtenek nekem, este békét sem.
Nem, de fellegeket… én magam mentem.
Emberek, kérdezem, szerettek engem?
Egyébként nem szerettek engem?
Jelentkezem csendesen, személyesen,
Vezessetek engem ezen lékveszélyen.
Nekem nem megy, elegem
Lett, mert tengetem életem…
Nektek lehet, elég… nektek,
Sebesen cselez életetek.
Lehetne-e, nekem is, esetleg én cselezzek?
Nem elég… én nem hebrencsen teszek!
Életem végtelen… de én tengetem…
Nem ez kell! Nekem ezzel elegem!
Szép emlékek szememben,
Fekszek és nézem e szépeket.
Elszenderedek egészen békében,
És tengerében meglelem békémet?
Vecsés, 2012. március 15. – Kustra Ferenc József – eszperente nyelven íródott.
Végtelen életem, tengetem…
Életem végtelen, tengetem…
Ezt nem! Nekem ez elegem…
Életben szerencse szerepe fergeteges,
Nekem nem lehetne életem elégséges?
Nekem nem megy, nekem nem szerepel, de
Életem mentes lenne… helyes cselekedettel.
Mézes méhecske, legyek, repkedve, de
Nem, én rengetegben megyek, epekedve.
Ellenséges tereken megyek, ezeken evezek,
Éktelen élet tengerén… rengetegben elveszek.
Vezekelni kell és lehetne,
De nem lehet, mert elnyelne
Fergeteges ellenérzés, szerencse szemében
És lennék lehetetlen peches, szeretetben…
Hegyekben is lehetnék, nézném fent,
Lent lehetetlen esetek nem reggelt
Teremtenek nekem, este békét sem.
Nem, de fellegeket… én magam mentem.
Emberek, kérdezem, szerettek engem?
Egyébként nem szerettek engem?
Jelentkezem csendesen, személyesen,
Vezessetek engem ezen lékveszélyen.
Nekem nem megy, elegem
Lett, mert tengetem életem…
Nektek lehet, elég… nektek,
Sebesen cselez életetek.
Lehetne-e, nekem is, esetleg én cselezzek?
Nem elég… én nem hebrencsen teszek!
Életem végtelen… de én tengetem…
Nem ez kell! Nekem ezzel elegem!
Szép emlékek szememben,
Fekszek és nézem e szépeket.
Elszenderedek egészen békében,
És tengerében meglelem békémet?
Vecsés, 2012. március 15. – Kustra Ferenc József – eszperente nyelven íródott.
