Idő 
Értékelés 
Értékelés Látunk egy közeli háborút, mert nagyon fölütötte a fejét a -majdnem- világháborús világhely-zet…
(3 soros-zárttükrös duó)
Gondolkoztam és hinni akartam az emberiségbe,
Hátha akkor minannyian eljutnánk az öröklétbe…
Gondolkoztam és hinni akartam az emberiségbe.
Hinni akartam hittel a szívemben jóval és széppel,
De az emberi faj, föltehetőleg, erre nem szépel…
Hinni akartam hittel a szívemben jóval és széppel.
Hitemet
Akartam rakni
Eszükbe.
Csalódtam,
Mert nem gondoltam,
Mi lehet.
*
(HIAQ trió – félhaiku lánc szerűen)
Háború, az igen,
Békesség meg ugyan minek!
Bankszámla, csak nőjön…
Ember létezése
Úgy tűnik, hogy nem fenomén!
Bankszámla, csak nőjön…
Szeretet is, csakis
Álcázza magát. Halál győz!
Bankszámla, csak nőjön…
Kezdete,
Tudattalanul
Érkezett.
A halál
Területet nyer,
Tudattal.
*
(leoninus csokor)
Próbáltam hinni, hogy a háború már megszakad, halálsornak vége szakad…
De az én jóindulatom bizony olyan kevés… bezzeg lőni az biz’ tevés.
Aki sokat lövet, az sokat is keres, más gazdagok szemében emberes!
Katonák meg hullanak, mint a legyek, ehhez mit szólnak a gyerekek?
Katonák sorban halnak, milliárdosok tovább mégis gazdagodnak.
Katonák elesnek harc alatt, özvegyek nyögnek az örvegység alatt!
De ki tartja el a gyerekeket, ki olvas nekik esténként meséket?
De ki az, aki átnézi a leckéiket, ki az ki tanítja olvasni őket?
De ki az, akiért az anya és a gyerekek, napi vágyó életet élnek?
Lesz már itt nyugalom, ki ülnek kint majd: -mondják- kinn a padunkon?
Frontkatona mondja magában, huh, de nagyon hiszek magamban és hazában?
De hogyan, amikor mára már az ellenség kazettás bombákat dob le már?
Ha ellen rohamoz, fontkatonát bunker sem védi, kézigránát megöli!
Gyerekek,
Lelkük nyugalma,
Veszélyben.
Katonák,
Ország védői,
Ellenség.
*
(Senrjon csokor – félhaiku lánc szerűen)
Ez kell a gazdagoknak,
Bombát, gránátot gyárt… katonát!
Fegyvergyárosok!
Új katonáknak sok új,
Fegyver, ruha, bakancs, sisak kell!
Fegyvergyárosok!
Élet nem válogat, mert
Csak elvesz! Család és nép elvesz!
Fegyvergyárosok!
Gazdagok,
Vesztesség gyártók,
Kegyetlen.
Fegyverek,
Sebesült ember
Élete.
*
(leoninus)
Kik lesznek a jövőben a kicsi gyerekek és az iskolás gyerekek?
Kik lesznek a jövőben anyukák, akik szülnek és gyermeket gondozzák?
Kik lesznek a jövőben az apukák, voltak, de mára halott katonák?
Kik lesznek a jövőben az állampolgárok, ki alkotják lakosságot?
A jövő
Állampolgára,
Csapdában.
Anyukák,
Gyerekeikkel,
Rossz helyen.
*
(Bokorrímes duó)
Az emberiség még a háborút befejezni is léha,
Szeret szinte már, sincsen már, bár fel-fel tűnik… úgy tán' néha!
Katona legyen erős, lőnek rá és bizony… nem csak néha!
Anyuka legyen erős, ő, ha él még, családfő… nem néha!
Gyermek legyen erős, állandó gyötrés alatt áll… nem néha!
Hinni akartam én, ó a magasztos, szerető emberiségbe,
De nem sikerült, mert belebuktunk a "gazdag" szeretetlenségbe…
Hittem is,
Csak reménykedtem,
Hiába.
Sikere,
Kérdőjel alatt,
Mert rossz lesz.
*
(Senrjon trió – félhaikulánc szerűen)
Afrikai háború
Lehetséges eszkalálódás?
Gazdag gazdagszik!
Afrikai háború
Lehetséges eszkalálódás?
Mi nem számítunk?
Afrikai háború
Lehetséges eszkalálódás?
Semmi nem számít!
Vecsés, 2023. július 29. – Arad, 2023. augusztus 17. -Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális, háborús- történelmi helyzetéről. Látni TV híradókban: a videó-kat… „Nyugaton a helyzet változatlan”. Az alapokat én írtam, a szerzőtársam: Ghica Izabella Iasmina a HIQ -t.
(3 soros-zárttükrös duó)
Gondolkoztam és hinni akartam az emberiségbe,
Hátha akkor minannyian eljutnánk az öröklétbe…
Gondolkoztam és hinni akartam az emberiségbe.
Hinni akartam hittel a szívemben jóval és széppel,
De az emberi faj, föltehetőleg, erre nem szépel…
Hinni akartam hittel a szívemben jóval és széppel.
Hitemet
Akartam rakni
Eszükbe.
Csalódtam,
Mert nem gondoltam,
Mi lehet.
*
(HIAQ trió – félhaiku lánc szerűen)
Háború, az igen,
Békesség meg ugyan minek!
Bankszámla, csak nőjön…
Ember létezése
Úgy tűnik, hogy nem fenomén!
Bankszámla, csak nőjön…
Szeretet is, csakis
Álcázza magát. Halál győz!
Bankszámla, csak nőjön…
Kezdete,
Tudattalanul
Érkezett.
A halál
Területet nyer,
Tudattal.
*
(leoninus csokor)
Próbáltam hinni, hogy a háború már megszakad, halálsornak vége szakad…
De az én jóindulatom bizony olyan kevés… bezzeg lőni az biz’ tevés.
Aki sokat lövet, az sokat is keres, más gazdagok szemében emberes!
Katonák meg hullanak, mint a legyek, ehhez mit szólnak a gyerekek?
Katonák sorban halnak, milliárdosok tovább mégis gazdagodnak.
Katonák elesnek harc alatt, özvegyek nyögnek az örvegység alatt!
De ki tartja el a gyerekeket, ki olvas nekik esténként meséket?
De ki az, aki átnézi a leckéiket, ki az ki tanítja olvasni őket?
De ki az, akiért az anya és a gyerekek, napi vágyó életet élnek?
Lesz már itt nyugalom, ki ülnek kint majd: -mondják- kinn a padunkon?
Frontkatona mondja magában, huh, de nagyon hiszek magamban és hazában?
De hogyan, amikor mára már az ellenség kazettás bombákat dob le már?
Ha ellen rohamoz, fontkatonát bunker sem védi, kézigránát megöli!
Gyerekek,
Lelkük nyugalma,
Veszélyben.
Katonák,
Ország védői,
Ellenség.
*
(Senrjon csokor – félhaiku lánc szerűen)
Ez kell a gazdagoknak,
Bombát, gránátot gyárt… katonát!
Fegyvergyárosok!
Új katonáknak sok új,
Fegyver, ruha, bakancs, sisak kell!
Fegyvergyárosok!
Élet nem válogat, mert
Csak elvesz! Család és nép elvesz!
Fegyvergyárosok!
Gazdagok,
Vesztesség gyártók,
Kegyetlen.
Fegyverek,
Sebesült ember
Élete.
*
(leoninus)
Kik lesznek a jövőben a kicsi gyerekek és az iskolás gyerekek?
Kik lesznek a jövőben anyukák, akik szülnek és gyermeket gondozzák?
Kik lesznek a jövőben az apukák, voltak, de mára halott katonák?
Kik lesznek a jövőben az állampolgárok, ki alkotják lakosságot?
A jövő
Állampolgára,
Csapdában.
Anyukák,
Gyerekeikkel,
Rossz helyen.
*
(Bokorrímes duó)
Az emberiség még a háborút befejezni is léha,
Szeret szinte már, sincsen már, bár fel-fel tűnik… úgy tán' néha!
Katona legyen erős, lőnek rá és bizony… nem csak néha!
Anyuka legyen erős, ő, ha él még, családfő… nem néha!
Gyermek legyen erős, állandó gyötrés alatt áll… nem néha!
Hinni akartam én, ó a magasztos, szerető emberiségbe,
De nem sikerült, mert belebuktunk a "gazdag" szeretetlenségbe…
Hittem is,
Csak reménykedtem,
Hiába.
Sikere,
Kérdőjel alatt,
Mert rossz lesz.
*
(Senrjon trió – félhaikulánc szerűen)
Afrikai háború
Lehetséges eszkalálódás?
Gazdag gazdagszik!
Afrikai háború
Lehetséges eszkalálódás?
Mi nem számítunk?
Afrikai háború
Lehetséges eszkalálódás?
Semmi nem számít!
Vecsés, 2023. július 29. – Arad, 2023. augusztus 17. -Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális, háborús- történelmi helyzetéről. Látni TV híradókban: a videó-kat… „Nyugaton a helyzet változatlan”. Az alapokat én írtam, a szerzőtársam: Ghica Izabella Iasmina a HIQ -t.
Hol vannak már az ünnep előtti
zsúfolttá váló nappalok,
mikor csillogó fényfüzérek
díszítették az ablakot?
Hol vannak? Olyan lett minden,
akár egy megfagyott világ,
néhol még villog fényfüzér,
de fénye megkopott ma már.
A kályha éppen úgy duruzsol most,
s vörös lángokkal integet,
mégis fázom. És egyre jobban
átjárja csontom a hideg.
Magam vagyok. És oly messze vannak
azok, akiket szeretek,
csak a hangjukat hallhatom most,
és néha a telefon recseg.
Mégis: Benne van minden hangban
az a végtelen szeretet,
amely az egész testemet átjárva
új reményt fakaszt idebent.
Istenem. Kérlek! Szánj meg engem.
Segíts, hogy közelebb legyek
Hozzájuk, hiszen nincs semmi másom,
csak ők, kik a mindenem nekem.
Hadd láthassam a csillogó fényt
mely szemük íriszén lebeg,
s felragyogjanak csillagokként,
amíg még közöttük leszek.
zsúfolttá váló nappalok,
mikor csillogó fényfüzérek
díszítették az ablakot?
Hol vannak? Olyan lett minden,
akár egy megfagyott világ,
néhol még villog fényfüzér,
de fénye megkopott ma már.
A kályha éppen úgy duruzsol most,
s vörös lángokkal integet,
mégis fázom. És egyre jobban
átjárja csontom a hideg.
Magam vagyok. És oly messze vannak
azok, akiket szeretek,
csak a hangjukat hallhatom most,
és néha a telefon recseg.
Mégis: Benne van minden hangban
az a végtelen szeretet,
amely az egész testemet átjárva
új reményt fakaszt idebent.
Istenem. Kérlek! Szánj meg engem.
Segíts, hogy közelebb legyek
Hozzájuk, hiszen nincs semmi másom,
csak ők, kik a mindenem nekem.
Hadd láthassam a csillogó fényt
mely szemük íriszén lebeg,
s felragyogjanak csillagokként,
amíg még közöttük leszek.
megszülettem
nem kellett volna
egy gyerek mégiscsak...
s meglett a kvóta
ennyi csak hogy legyek
ne mondják az emberek
meddő a szerencsétlen páros
ne sugdosson az egész város
milyen a szülőtől utálva lenni
csupán nyűg más semmi
korán letörték szárnyam
röghöz kötötté váltam
nem kell semmiféle vigasz
az életben semmi sem igaz
magamból már untig elegem
ideje hogy életem elvegyem
csak a természet olyan ostoba
ragaszkodok a szarhoz is
hiába mostoha
nem kellett volna
egy gyerek mégiscsak...
s meglett a kvóta
ennyi csak hogy legyek
ne mondják az emberek
meddő a szerencsétlen páros
ne sugdosson az egész város
milyen a szülőtől utálva lenni
csupán nyűg más semmi
korán letörték szárnyam
röghöz kötötté váltam
nem kell semmiféle vigasz
az életben semmi sem igaz
magamból már untig elegem
ideje hogy életem elvegyem
csak a természet olyan ostoba
ragaszkodok a szarhoz is
hiába mostoha
A nagy kérdéseim…
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?
Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?
Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?
Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?
De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…
Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.
Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.
Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?
A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!
Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…
Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?
Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József
Ezen, már nem lehet változtatni…
Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.
Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.
Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.
De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!
Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.
Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!
Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.
Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!
A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…
A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...
A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.
A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…
A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.
Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.
Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!
Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József
Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.
Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.
Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.
De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!
Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.
Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!
Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.
Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!
A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…
A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...
A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.
A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…
A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.
Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.
Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!
Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József
