Patak leheli be az erdőt
homályt hozó párájával.
Bokrokra borít szürke kendőt.
Fel is öltik ők méltósággal.

Titkot hozó köd ül meg mindent,
mesealakot szül látványa.
Túl az erdőn madárka füttyent.
Köszön a nyár. Viszont látásra.

Látom kisfiam vidám arcát.
Még a szeme is mosolyt szór rám.
Csodás reggel.

Látom a kisfiam kedves arcát,
amikor szeretettel néz rám.
Délidőben.

Látom a fiam fáradt arcát,
mikor abbahagyja a munkát.
Bús délután.

Látom a fiam sápadt arcát,
mit csak egy szerető apa lát.
Késő éjjel.

E földön az emberiségünk közös,
mely által minden egy vagyunk.
Ideje hogy minden ember egymásra találjon,
mert a föld a lábunk alatt közös tulajdonunk.

De az igaz szeretet nélkül
gyarló életünk mit sem ér.
Hamis erkölcsök nevében
Még mindig folyik a vér.

Az igazság a szívűnkben van rejtve,
melyben a lélek hangja ezredek óta vár.
De csak nyílt és bátor szívek által
nyílik a kapu mely szebb világra tár.

Ki másnak örömét s bánatát
egyformán érzi és megossza,
az már a földi bajaink gyógyszerét
nagy részben meg is hozta.

Csak jóakarat által jöhet a változat,
hol ember mint emberrel néz szembe,
és lelke mélyéből őszinte hittel
remélhet szép és dicsős új rendre.

Száraz kórón ücsörög a nyár.
Hűs párával lepett a határ.
Rőtarany lepel simul fákra.
Eljön az ősz, már nemsokára.

Ez a törvény. Így kell, hogy legyen.
Most átadom neki a helyem.
Még utoljára kiált nagyot.
Halihó ősz. Már itt sem vagyok.

Dalversenyt szervezett a tehén.
Hitte, hogy jó a hangja szegény.
Elénekelte a bús dalát,
mit szerinte mindenki imád.

Nem aratott osztatlan sikert,
mert sok biztosítékot kivert.
A vakond volt a zsűritársa.
Vakként jobb volt a fülhallása.

Rögtön meghallotta a nyulat,
hogy az előadón mulat.
Elég hangosan kiabálta,
hogy tehetségtelen a társa.

Nem hallgatom a buta nyulat.
Inkább ások egy jó nagy lyukat.
Alszom egyet ott, aztán jól van.
A föld alatt legalább csend van.