Két hete talán, vagy több is már,
minden este ablakom elé száll egy kismadár.
Éjféltájt' érkezik, felül az ág hegyére,
megköszörüli torkát és rázendít a zenére.

Szerenádot ád, s míg a Nap elő nem dugja első sugarát,
addig abba nem hagyja, csőre be nem áll.
Fütyül, trillázik, csattog, cserreg...
visszhangzik az éjszakában a madárének.

Szólózik, konkurenciája nincsen,
így csak az övé minden figyelmem.
Ágyamban fekszem, hallgatom az előadást.
Arcomon mosoly fakad, - ó ez annyira csodás!

Dalnokok királya vagy!
Tiéd a legszebb ének, ami csak madártorkon kiférhet.
Csordultig tölti meg a szívemet örömmel,
a lelkemet az égig emeli fel.

Kis Fülemülém, édes Csalogányom!
Sokszor gyere még, hangodat hadd csodálom!
De tudom, hogy egyszer nem jössz többé
és az éjszaka újra csendes lesz mint rég.

Akkor is köszönöm, hogy nekem daloltál,
szürke életembe egy kis színt varázsoltál.
Ha valamikor majd újra erre repülsz, szállj le, pihenj meg nálam.
Ha nem is egész éjszakára, legalább egy nótára.

Siófokon, 2023. május 9. - Gránicz Éva

Elhalkulnak már a szavak,
a csend beszél majdan tovább,
s hagyom, hogy álmodozzanak
alkonyukban, fenn a Golgotán.

Szemem derűs ragyogása
néma szürkeségbe vált,
az emberekbe vetett hitem,
ím, mégis megváltásért kiált!

Ó, mentsd meg őket, Atyám!
Csak harminc ezüst az ára;
könnye hullott el bánatán,
s kötelet dobott egy fára.

Hiszem; hogy egykor majd
többé már nem aláznak,
hiszem, hogy egykor majd
Tehozzád találnak!

Elhalkulnak már a szavak,
a csend beszél majdan tovább,
s hagyom, hogy álmodozzak
majd én is a Golgotán.

Szellő szökken a víz felett
fodrot ereget,
Fáknak lombja eltakarja
Ragyogó eget.
Erdő mélyén, patak partján
folyik az idő,
Lélekbe száll természetből
az ősi erő.

Párás árnyék nyugalmában
a szív meditál,
Csakrák ívén kapu tárul
békét aktivál.
Úr temploma lombok alatt
A menny átölel,
Ima sem kell csak alázat,
Istenhez közel.

Magácska árnyékom… ó, Jolán!
Megyek, magácska követ, flegmán.
Sohse jön közelebb,
Sohse megy el messzebb.
Igy mindig emlékeztet, Jolán.
*
Kedves uram! Követem önt tán?
Árnyéka vagyok? Ez nem szép, tán?
De ha jönne közel,
Nem mennék, higgye el!
Ez csak játék, némi árny-jogán.
*
De én nem tudom Önt feledni,
Viszont, nagyon tudnám szeretni…
Testi valójában,
Lelki magasságban!
Ha tudhatnám… ismét ölelni!
*
Szeretne? Ó, ez micsoda szó!
De hol volt e vágy, míg ment… hajó?
Lelki magasság hah,
Tudom én mit szeret… hah:
Testi csodát s egy csipet pornó!
*
Árnyéka, tartja a vágyamat,
Megmutatnám Önnek… házamat.
Kettőnknek szerelem,
Fészkeként kedvelem.
Váljon már el, bírja házamat!
*
De ha ma este, csak úgy lazán,
Táncol velem s nem bámul bután,
Meglehet, megdobban,
A szívem egy dobban.
Aztán... majd alszom egyet, talán.

Vecsés, 2023. július 15. – Siófok, 2025. április 11. Kustra Ferenc József – írtam: a páratlanokat romantikus LIMERIK -ben. A párosok: poéta-, és szerzőtársam Gránicz Éva munkája. Az „Árnyékhatás magácska kedves Jolán… 1.-3.” c. versünk: közös átirata.

Esős novemberi délután,
Több órás szenvedés után,
Sírva léptem be a műtő ajtán.

Nap, nap után, hallgattam,
Ez a könnyebbik út, hallgattam,
Nem is tudod milyen fájdalom, hallgattam.

Te nem is szültél igazán, hallgattam,
Megint a könnyebbik út? Hallgattam,
Na és megint? Hallgattam.

Éveken át hallgattam,
Hallgattam a megalázást,
Mintha nem is lennék anya, hallgattam.

Hidd el tudom milyen a fájdalom,
Testem rétegei mellett
Lelkemben is csalódottság, fájdalom.

De már nem hallgatok,
Büszke vagyok,
ANYA vagyok.