Szófelhő » Látod
« Első oldal
1
...
of
16
Idő    Értékelés
Látod, mit szemed nem lát?
Tán,
Érzed mit szíved sem érez?
Tán,
Tudod mit agyad sem tud?
Sok,tökéletes kérdés
Érzékeny,mély,olykor fájó
De mégis valamiért oly tökéletes kérdések.
Válaszokat keresvén és rajövén arra,
hogy néha sem szemed nem látja
sem szíved nem érzi
sem agyad sem tudja
Amit te látni,érezni,tudni szeretnél.
Valami tökéletlenség de valami
ami közben mégis tökéletes.
Ne keresd tovább válaszaid,
csak
hagyd magad elveszni,a
Tökéletes Tökéletlenségben.
Beküldő: Sandro Granieri
Amikor újra akarnék, hogy keresselek,
Szemed elveszíteni ne merjelek,
rágondolni félve, rettegve.
Vétkezni még egyszer veled,
sirni egész éjjel miért nem lehet?
Válladba kapaszkodni, és térdedig hajolni
Ölelni, kuporogni, a szemedbe költözni és
szobát meszelni illatoddal, élni életet.
Egy életen át szeretni, kettesben,
Te meg én kellene, egyszerre, remélve.
Sietni, igyekezve, hisz nem vagyunk életre ítélve.

Hogyan lehet elvetni tekinteteket?
Sóhajt és szentélyeket kitakarítani,
oly sok érzést, emléket száradni teregetni?
Levetkőzni érintést, kezeket, ölelést ezreket?
Néma szemekre mivel felelhetek vallomást,
érzést és szerelmet ha nem lelek rád nézve,
tekintetedre, az erintésedre sarokba ültetve?
Mit tehetek néma percekre merengve éjszaka,
Ahogy kapkodom szétfutott gondolataim,
hedonista álmaim magányos ámokfutásának
végtelen vágyódását?

Egyedül elég vagyok magamnak megőrizni,
szenvedni akarni, megtartani magamon
csókod, kacsód és alakod, hogy tudd ha
hallgatok úgy is akarok! Rajzolok és tapasztok,
álmot vakolok szentéllyé, meszelek és díszítek sekrestyévé.
Illatot ragasztok homlokom filmvásznára,
szenvedélyt, szerelmet fonok és kötök
melegíteni, kitartani és eltenni későbbre, várni egy szóra,
egy jelre, egy életre. Remélni, csendet keresni,
örökkévalóságot az elmúlásban a kezeidnek,
tarkód melegének, szerelmed szerelmének.
Beküldő: Kézdi Érző
Anya meglepett egy csokival;
ott volt a tányérom mellett.
Szerettem volna azonnal kibontani.
Anya mosolygott,
de szeme szigorúan nézett.
Tudtam, előbb meg kell ennem a krumplis tésztát.
Nem is éreztem az ízét,
csak kanalaztam... egyik falat a másik után.
Elfogyott!
Kezembe fogtam a csokimat,
és mint aki éhhalál szélén áll,
úgy tömtem magamba.
Ó, hogy milyen finom volt!
Édes, selymes, és a nyelvemen szétkenődött!
Majd véget ért a csoda, mind megettem.
Csokimnak nyomai csak ujjaim begyén látszódtak.
Anya odahajolt, és apró puszival
egy pici csokimaszatot eltüntetett az ujjamról.
Ekkor jutott eszembe:
Meg se kínáltam őt!
Ránéztem az arcára, a csillogó szemére,
és a gyomromban valami fájó szorítást éreztem.
Észrevehette, mert magához ölelt,
és én szipogva súgtam neki:
Anya, ne haragudj, amiért nem adtam belőle.
Ígérem, ha lesz pénzem, veszek neked
egy nagy táblával, piros szalaggal átkötve!
Ő még jobban magához húzott.
Éreztem azt a biztonságot adó illatot és meleget,
amit csak az ő közelsége adhat.
Nem mertem felnézni,
mert hallottam légzésén, hogy sír.
Majd leguggolt hozzám, és
könnyeit letörölve mondta:
Nekem te vagy a csokoládé!
A legszebb piros szalagos csoki a világon!
Azóta őrzöm annak a csokinak a papírját,
s oly sok év eltelt már,
hogy megszámolni se tudom,
mennyi csokit ajándékoztam anyunak.
Ma újra vettem egyet,
piros szalaggal átkötöttem,
és odaálltam a sírjához:
Anya látod, hoztam neked csokit!
Leteszem a koszorúja mellé,
megcsókolom azt a régi, gyűrött csokipapírt,
és sírok...
annyira hiányzik az illata, melegsége...
annyira szeretnék adni neki a csokimból!
Beküldő: Polgár Olga
Fejed fölött összegyűltek a fellegek,
Ahogy felnézel, már nem látod a kék eget.
Mi egykor gyönyörű kék volt,
Nap sugara szemedbe fényt szórt,
Látóhatár messzeségbe torkolt,
Életedben a remény szikrát szórt!
Jött a vihar feltartóztathatatlanul,
Zápor a könnyet lemosta arcodról.
Visszahúzódva magányodban,
Csöndben, csak vártál és vártál,
Vajon kisüt-e majd a nap újra,
Leszel e még boldog újra?
Egy reggel, amikorra felkelsz,
Veled együtt már a nap is felkelt.
Amint sugara hozzád is elér,
Ráébredsz kaptál még egy esélyt!
Boldog vagy kimondhatatlanul,
S hálás mind untalanul!
Újra csodálhatod a kék eget,
Nap sugara beragyogja életed!
Vigyázz hát az ébredő fényre,
Őrizd meg jól a messzeségbe,
Kísérje utad végig a napsütése!
Beküldő: Poór Edit
Égi menedék

Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.

Édesanyám emlékére.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák