Álltam, néztem, előttem Gibraltár sziklája emelkedett,
Lent a tengerszoros kék vize oly' sejtelmesen csillogott,
A játékos hullámokon afrikai napfény ugrándozott.
Belenéztem a kékes verőfénybe... lélek énekelgetett.

Jó mélyen beszívtam a sós tengeri levegőt,
Megcsodáltam szemben lévő hegylánc szép vonalát.
Levegő varázslatos, élvezem a lágyságát.
De megyek tovább, várok még élményt... a következőt.

Vecsés, 2014. november 21. - Kustra Ferenc József

Septolet)
Világ oly’, mintha
Züllötten aranyos,
Tán’ kapatos
Is volna…

Min mulatott?
Vagy múlatott?
Elhagyott?
*

(Anaforás, 10 szavas duó)
Megoldás: életállást kellene változtatni,
Megoldás nem lehet, újra kellene születni…
*
Világ oly’ nekünk, amilyenbe születtünk,
Világot… sorséknál kik rendelték nekünk?

Vecsés, 2021. január 31. – Kustra Ferenc József – íródott: önéletrajzi írásként.

Aki reggel leveri a harmatot,
S öntözi meg véle virágok szirmait,
Szebbé tenné szűk szemű hajnalod,
Feltárná előtted az éjszaka titkait!

Akinek kávéillat kíséri lépteit!
S nyikorgó cipőben sietve odébbáll,
Ki mindennap felveszi súlyos terheit,
Mi az esti imával végre tovaszáll!

Az angyalok helyett is vigyázza álmod!
Minden óhajtást teljesíteni vágy,
Ne kelljen célja vesztetté válnod,
Én csupán az vagyok, aki álmodik tovább!

Ha pillangó lennék, feletted repdesnék,
a virágos réteken lépteid keresném,
pitypang-koszorúdra szállnék, a fejed tetejére,
és néha, hogy megérints; a kezed-tenyerére.

Ha szellő lennék, a bőröd simogatnám,
a hajad közt járnék, s az ajkad csókolgatnám,
kebleid közt suhannék a hasad hajlatáig,
az éjszakán át a vágyad hajnaláig!

Ha kósza felhő lennék a zivatar után,
s rohannék a réten feletted sután,
minden egyes esőcsepp a szádra hullna,
olyan lenne, mintha az ég néha megcsókolna!

Üres tekintet, rideg falak,
szívek helyén jéghideg szavak.
Mert ma az igazság nem több jelszónál,
s az értelem elvész a hangzavar torkánál.

Páncél lett az ember arca,
mosoly helyett maszkot tartva.
BECSÜLET olcsó, hazugság drága,
eladva lelkünk a pénz oltárára.

TISZTELET rég elhagyta e földet,
az emberek gázolnak, tipornak, törnek.
SZERETET? Csak szó, mit hirdetnek,
de tettek nélkül üresen rebegnek.

De ott, a hamu alatt parázs lobban,
egy szív, mi nem hajlik meg nyomorban.
REMÉNY szól csendben, lágyan, halkan:
Nem veszhet el minden a zajban!

Mert jön egy nap, mikor felébredünk,
nem falakat húzunk, hanem hidat építünk.
Hol szavak nem sebeznek, csak gyógyítanak,
hol az emberek emberek maradnak.

Hazugság elolvad, mint dér ha a Nap felkel,
mert az igazság nyomtalanul nem tűnik el.
S ha eljön az idő, mikor a szív újra szól,
szeretet lesz az úr, s eltűnik minden, mi rút és komor!

Siófok, 2025, február 6. -Gránicz Éva