Hallottam hírét dicső elhullásnak,
igaz hősként, harcban elesetten,
s kik téveszmék áldozatává váltak,
saját vérük árulói lettek.

De azon szív, mely kihívta a halált,
Szabad Honért, s a Szeretettekért!
Nem hatalmi vágy volt, miért hadba szállt,
szebb jövőért küzdött, mit úgy remélt.

Érzékeny, haladó szellemű lelkek;
ily nemes tettre bárki nem képes,
a legdrágább kincsük adták önzetlen,
ama függetlenség érdekében!

Harcosok ők, akik jövőt álmodtak
mert szerettek, s szerették a hazát!
Mert mélységes mély alázattal voltak
eme földért, őseik talaján!

Borongó felhők szállták meg az eget,
takarva a Napot, patakzottak,
dúltak mennydörgőn a sötét elemek,
s az utcákon véres tócsák folytak.

Tudom, tudták gyötrődve, haldokolva,
hogy a golyó nemhiába talált,
s amiért haltak sebzett fájdalomban:
ha megkésve is, de valóra vált.

2014.

Megyünk
kiégett lélekkel
szemünk néz, de nem lát
egyedül vagyunk
kezünk senki se fogja
utunkon
fogytán-fogy a láng
kis zsarátnok pislákol,
valamikor
úgy kacagtam
hogy a könnyem is patakzott
most
hűvösödnek az éjszakák

Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát
és a csodákat nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn,
felsebezve
kikötözve
májusi füvekre, fákra
szeles,
szerelmes
dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik fölittátok a szívemet,
s véremben szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató
dombra
Ti juj-hangúak , párás-szeműek !
s megszelídültek
akiknek hajában
megőszültek az ujjak elmaradt érintései
és a bánat
Ti, Félelmeimben megváltók s menedékek
ha kivetettek mind a házak
Őrzőim
ha nem vigyázz senki
hogyha össze kell már esni
a kéregetők görnyedt énekével kellene értetek
énekelni !
hogy visszatérjetek !
mert fölittátok a szívemet!
Ti anyáim ! szeretőim ! testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék
a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok
kitárt karotok
ölelésére várva
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek.

Mindig érdekelt a titokzatos Sci-fi.
Ma éjjel átéltem. Lehet, hogy nem hiszik.
Hajnalok hajnalán aludni nem tudván,
három-negyvenhétkor, póker asztalunknál

hatunknak osztották, a kezdő lapokat.
Belépve, illőn, mindig köszönni szoktam.
Tisztelettel most egy, jó éjszakát mondtam.
Másként üdvözletem, hogy szólhatott volna?

Egyik játékostárs, ekképp viszonozta:
'Jó reggelt!' Másiknál: 'Délután van mostan!'
'Le sem feküdtem még - a harmadik emígy-
huszonegy-negyvenhét, most órám ezt jelzi.'

Épp ennyi volt mikor, én aludni mentem !
'Ezek szerint, időutazóvá lettem?'
'Ja! JA!' Röpke válasz jött sűrűn a chaten.
'Ha én ezt a klubban, elmesélem egyszer!'

Ki hiszi el nékem éjjeli kalandom?
Bűnbarlangba járok, időutas vagyok!
Ha megélte volna, Verne Gyula, szegény!
Kerekedne ebből, szenzációs regény!

Egyszerre több helyen voltam, egy időben?
Vagy netán egy helyen ültem, több időben?
Stanislaw Lem talán, a megmondhatója.
Vagy a jó Isten, ki mindennek tudója.

Ezen bizony annyira elgondolkodtam,
lányos zavaromban All-int kattintottam.
Játékostársaim szemüknek nem hittek,
mikor Hét-Kettessel, fullal vittem mindent.

Lebontott kontyotok
emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát és a csodákat
nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn, felsebezve
kikötözve májusi füvekre, fákra
szeles, szerelmes dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik felittátok a szívemet, s véremben
szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató dombra
Ti anyáim ! szeretőim !
Testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen...
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok kitárt karotok
emlékzuhatagába
temetkezve
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek