Öreg a Hold, de köröz,
A Föld körül megmérköz
A gravitációval,
Mint a köldökzsinórral.

Van nekije oly' sok arca,
Középkorban félték vala.
Ha Nap nem süti nem látszik,
Éjszaka meg előbújik.

Szép időben vigyorog,
Körülöttünk kóvályog.
Alakját megmintázták,
Létét sokszor megírták.

Éjszakai sétákon,
Amit látunk holdvilágon,
Azt láthatjuk, mit enged,
Nélküle mereszted szemed.

Van még zöld török félhold,
Nők nyakában arany félhold.
Sós kifli, mint a félhold,
Holdtölte előtti félhold.

Ember járta a felszínét,
Elvesztette a rémségét,
Lakni nem lehet rajta,
Olyan kies a tája.

Holdtölte dagályt duzzasztja,
Éjszakát fénnyel árasztja.
Szerelmesek együtt nézik,
Sátánisták együtt félik.

Innen is látni felszínét,
Árkát, völgyét és a hegyét.
Napsütésben elbujdosik,
Éjszaka meg előbújik.

Budapest, 1997. április 9. – Kustra Ferenc József

Rossz álom

Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.

Fehér álmokat szőtt az éj
A fekete szívekbe.
Nem felel a csend
A tücsökzenére.

Az ősi mítoszok
Hullámzó dzsungelén
Surranó szárnyak repültek
Az őseim fekhelyén.

Szertefoszlott az éjjel,
A cigányszerető álmok.
Zúgó lombok a sötétben
Hordják rá az átkot.

Tarnazsadány, 2020. december 27.

ÁlomRemény

Izzad a nyárban a katicabogár,
Szénakazalban hűsítőn hever.
Gyermekkacajtól hangos a határ,
Lóhalálba fut az időkaraván.

Ring velünk hintaágyon az ifjúság,
A régi házban kacagó gyermekzsivaj.
Újra éled bennem, mint az élet a lehajló almafa ágán.
Pici korom legszebb évei.

Rózsaszín felhős, gyermeki láz,
La Fontaine-mesés álomvilág.
Mint hintaágyon az örök ifjúság,
Peregnek le életünk alkonyán.

Tarnazsadány, 2019. február 18.

Homályos árnyak, megtört fénynyaláb.
Az alkony nyári illatában
Lebeg egy bimbó rózsaszál.
Lélekvirága elveszett tájakon trónol s vár reám.

Fáradt vagyok...
Csendben átszeljük a végtelen óceánt.
Az életünk tajtékzó viharain át!
Sötét az éj, körbezárt világ.

Összebújva várjuk a hajnalhasadást,
A szerelem tiszta vizű, ringó csónakján.
Édes hangon (éber álom) kávéra hív.
S én röpülök hozzád vad dzsungelokon át.

Lázálmaimban vergődök tovább,
Suttog a hold fénye, ébresztgeti a Napnak sugarát.
És a hajnalnak nyári illatában
Lebegünk a boldogságban
Egy fogvatartott álomklinikán.

Tarnazsadány, 2019. január 1

A szürke homályban
szemerkél az őszi eső.
Az alkony sötétséget hoz e tájra,
a bús bánat a síró tájat átjárja.

A sápadt hold adja fényét a kis szobámnak,
elmerengek sivár múltam nomád életén.
Mily keserves errefelé az emberi élet,
oly könnyedén adja lelkét a földnek.

Haldokló, nyugdíjas főnixéletem elég!
S a hamvaiból újra életre kel.
Lángvörös arcomról letörli a könnyet,
újjáéledt a nyomor itt szépen.

Száz krajcárt érő szívverésem
odaadom szép asszonyomnak lágy ölébe.
S az esőzések utáni föld illatára
bűnök és bocsánatok ülnek a nyomorgó tájra.

Fekete asszonyok
énekelnek násztáncban.
Kóbor varjak gyűlnek rút fejük felett,
apró kis kunyhóinkban meg kuksol a nyomor.

Zúg és tajtékzik a Tarna folyó,
eltűnt a nap is az égről,
s a szürke homályban
szemerkél az őszi, ónos eső.