Miután felállították a tribünt
és az ülések emelkedő sorokban fel lettek szerelve,
élénk előtetőket és napellenzőket akasztanak fel,
és hosszú, keskeny szőnyegeket gördítenek ki.
A csempézett teret utoljára leseperik,
és színes korlátokat állítanak fel mely a tribünt
elválassza a tér többi részéről.

Hintók érkeznek melyek leadják a vendégeket, de
zászlók és lobogók ernyedten lógnak a falakon
a délutáni hőségben, amint a népség kiszáll
a járművekből. A ruhájukat felemelik,
és a lábukat óvatosan helyezik egymás elé
mielőtt lelépnek a tér csempészetére.
Elegáns lovagok és szolgái készen állnak hogy
a méltóságteljes señorákat a helyükre vezessék,
megfontoltan rendezve rang és tekintély szerint.

Az izzadt méltóságaik között jeles hölgyek ülnek
kik drága szövetekből szabott ruhákban vannak öltözve.
Széles gallérok díszesen ékesítik a gyöngy hímzéses
viseleteket, miközben a hölgyek legyezik magukat
kidolgozott legyezőkkel melyek épp oly cifrák
mintha páva tollból készültek volna, de a hölgyek közt
igazi szépség ritka, ha egyáltalán is előfordulható.

Egy néger szolga fiú, nem több mint tizenkét éves,
szépen öltöztetve, és púderozott parókával a fején,
mozdulatlanul és fegyelmezetten áll ülő úrhölgye mellett,
de a sötét pupillái a szeme fehérjében minden
irányban cikáznak, mert nem tudja elrejteni
csodálkozását és ámulatát. Ha valaha is voltak álmai
Afrikáról akkor már rég elfelejtette, mint a kopott ruhát,
melyet az ember gondtalanul félredob.

Miután az utolsó heraldikával díszített hintók leadták
a későn érkezett vendégeket, a trombiták harsona szava
bejelenti a király és királynő érkezését, kik lassú és kimért
léptekkel jönnek ki a palotából egy impozáns menetben.
Mindenki fel áll, és mint egy hangon, felségeiket éljenezik.
Miután a királyi pár leült, a vendégek követik példájukat.
Kezdődjenek az ünnepségek, mert még egy hosszú
és meleg éjszakával állunk szembe!

Életmeditációt írtak a szerzők, versben és apevában…

Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.

Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.

Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.

Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.

Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…

Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.

Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?

Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…

Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.

Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.

Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.

Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.

Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.

Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.

Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.

Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.

Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.

Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”

Hüvösén kel a Nap,
Halvány tűz, sugarát szórja.
Sárkunyhókban éltek a cigányok fiai és lányai
Az ősi Sinai kor hajnala óta.

Az időtlenség pillanatnyi létezésén
Visszasírnak az elveszett pünkösdi idők.
Gondolatban visszanézek a gyökerekhez,
Misztikus utakon sötét fájdalmán elidőz.

Ősi, kopott tanyák
Félhomályos, piros pünkösdi udvarokon.
Sápadt fénnyel ragyog a múlt
Szivárványos naptüzű szélzúgásokon.

S a lélek magányában
Kegyelem és kiáradások napfényes korában
Kitárulkozik az őseink szellemvilága,
S ablakom a szél zúgását az éj bezárja.

Pünkösdi emlékek

Zord szél fúj az éjszakában,
Ajtómon zörög az új év szele némaságban.
Szilveszter az év utolsó napnásza,
Mindenki a jobb életet várja.

Most a szív dühe is megenyhül,
Kopott asztalomon a kancsó bor megrezdül.
Feleségem bort önt a bögrébe,
Kihalt, csendes a táj környéke.

A messzeséget elnyeli a köd,
Fájdalmasan az élet felüvölt.
Éjfélt üt az öreg láncos óra,
S a szomszédos tanyán ólálkodik egy róka.

Hókristályok a bádogtetőn,
Éhes varjak kinn, a havas mezőn.
Friss bodag sül az éjszakában,
Nincs jobb étel a hét határban.

Kihűlt kémények, éhező népek,
Testet öltő, boldog karácsonyi, szegény évek.
Bezárt álmok ketrecében,
Köhög a nép nagy betegségben.

Fákat cirógat a szél, elfáradt a játékában,
Ránk hagyta nyomorát a kunyhóink árnyékában.
Rostokra hullt a hegedűnk húrjai,
Tarna vize mossa tisztára kopott múltjaink.