Csak úgy, elindultam a kihalt utcán,
Nézem, sehol nem látok senkit.
Egyedül ballagok az üres utcán,
Én úgy megölelnék mindenkit.

Vajh’ miért? Öröm nem ért, igaz bú sem,
Utcán én mért nem látok senkit?
Csak ballagok, magam előre viszem,
Nem tudok átölelni… nincs kit.

Emberbaráti szeretet dúl bennem,
De utcákon nem látok senkit.
A szeretet magányosan él bennem
És nincs, kit megöleljek… nincs kit…

Vecsés, 2012. március 20. – Kustra Ferenc József- írtam a szeretetről, önéletrajzi írásként.

Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Hétköznapi pszichológia - Filozófáció…

Optimista vagy pesszimista?
Pesszimista vagy optimista?
Optimistán legyek pesszimista
Vagy tán' pesszimistán optimista?

Mind a kettő az élet része,
Elhagyni lehetne? Mi végre?

A kérdés az előre adott,
Ki az, ki már szelet kifogott?
Ki az, aki már szelet fogott?
Van-e, ki már szelet megfogott?

A filozófiát már oly' régen kitalálták,
És a logikát is elég régen alkalmazzák.

A helyes útra a tanítónak van magyarázata,
Légy Te reális és legyél optimistán pesszimista.
Az optimizmus, főként a vágyak, a remény, áltatás,
Egy kis ború várás, mi jóra fordul... itt a megoldás.

Vecsés, 2015. április 22. – Kustra Ferenc József

A varjú együtt repül a többivel az égen
És eltűnik a feketék szürke tömegében.
Csőre tollas, szárnya pont olyan, mint a többié,
De, lelke nagy lehetne, de, nem kell, így senkié.

A varjú tud repülni, széthasítja az eget,
Ha megtehetné… ha lehetne… sajna nem lehet.
Van jó nagy, két szárnya, rajta sok toll, töretlenek,
De az ég országútjai, jaj (!) egyenetlenek.

A varjú magasan is jár és messzire ellát,
De nincs miért, mert nincsen, kit a látvánnyal ellát.
Senkit nem érdekel egy varjú a nagy tömegből,
Örüljön, hogy előbukkanhat a légörvényből.

A varjú lenéz és mit lát… kietlen pusztaság,
Belekárog a világba, ez kiábrándultság.
Erőlködik, szárnyal tovább, a végtelent nézi
És tudja, mint egy tömegvarjú, majd karón végzi.

Vecsés, 2001. december 16. - Kustra Ferenc József – anaforában íródott