Meditáció a volt-on… vagy múlton…

Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!

Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?

Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?

Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.

Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.

Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.

Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’

Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.

Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.

A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.

De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.

Megfürdött a hold a tóban.
Összeforrtak fényes csókban.
A parti fűz falaz nekik.
Így intimebben tehetik.

Hattyú borzolja tollait.
Élvezi álma perceit.
Feketére festi az est.
Csillagok tartanak mécsest.

Csillanó víztükör alatt,
egy kis hal csendesen haladt.
Tudomást sem vett arról,
hogy figyelem a partról.

Szeretem nézni a tavat.
Éj, és lelkem közt ver hidat.
Hiszen lehet fű, fa, vagy ég.
Mindenben ott van a szépség.

Nem érted a gyíkok szavát?
Kiküszöböljük a hibát.
Megmondom én, itt van nesze.
Min is jár egy kis gyík esze:

Lehetsz persze műveletlen,
de kérem ez már tűrhetetlen!
Ki látott már ilyen ármányt?
Gyíknak nevezni egy sárkányt.

Kérlek ne alázzál porig.
Nem látsz te az orrodig?
Sárkány vagyok, jobbik fajta,
ennek direkt nincsen szárnya.

Minek is az, hisz ha futok,
abban biztos orra bukok.
Kérlek szépen téged ezért,
legközelebb konkrét legyél.

Gyere ide, boruljon vállamra arcod.
Összekötötted velem a sorsod.
Egy lélek lettünk, két testbe öltve.
Öleljük meg egymást szépen, csöndbe.

A sóhaj, mi felszakad belőled,
a fájdalom, magadból kitéped.
Lélegzetemmel belém költözik.
Megretten, és örökre megszökik.

Támaszai vagyunk mi egymásnak.
Felettünk évek gyorsan elszállnak.
De a lelkünk összenőt, hát örök.
Várnak minket mennyei gyönyörök.