Ősszel… az életben is… versben, HIAQ –ban és apevában.
Az idő csak halad, folyvást, lustán lépeget,
A vihar meg lecsap, engedélyt nem kéreget.
*
Az idő szeszélyes,
Kicsit nyár, majd vihar tombol.
Fázós magány vacog.
*
Az életben a saját forgószelem pusztít, akarattal,
És nem fekszem le egyedül, csak a társammal, a haraggal.
*
Egy
Pillanat
Műve volt.
Mennykő zúzta
Létem értelmét.
*
Hajnalhasadás ideje is rendben elérkezik,
De, a viharfelhők, látni ezt miért nem engedik?
*
Hűvös reggel rémlik,
Dühös felhők eget szegik.
Könny áztatta szemek.
*
Majd’ egész életemben keserű íz volt a létem,
Mondják is az okosok, gyermekként traumát éltem…!
*
Kín,
Bánat,
Ételem,
Italom volt.
Gondok terheltek.
*
Ilyenkor már a festő, nem veszi elő a vásznat,
De, én még rakosgatom magasra… az emlék-vázat.
*
Színek odavesztek,
Lehulltak, színes levelek.
Elveszett remények.
*
Engemet, úgy tűnik, hogy immár senki sem szeret!
Azt mondjátok ártok nektek! Látom, nem eleget!
*
Sok
Év múlt
Magányban.
Estem, keltem
Jobbat reméltem.
*
Kabátot adott rám az ősz, ma kora reggel,
Napközben meg, letámadott a szél-sereggel.
*
Hinti ködét az ég,
Tejfehér fátyol nem oszlik.
Útvesztő... nincs kiút.
*
Én vagyok, ki sok hibát vétett, Te is így véled?
Én vagyok ki rossz utakon járt? De, ki nem téved?
*
Nem
Tudom
Mi a nagy
Vétkem, hogy ezt
Kaptam cserébe...
Már
Fogytán
Reményem,
Jegyet kérek,
Csak... egy-irányba.
*
A hegyekben havazik, ne is keressük az okát,
Nemsokára az Alföld is megkapja… az áldóját.
Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. december 2. – a verset én írtam, a HIAQ –kat és az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit. A kiegészítők összefoglaló címe: Lehetett volna másképp is.
Az idő csak halad, folyvást, lustán lépeget,
A vihar meg lecsap, engedélyt nem kéreget.
*
Az idő szeszélyes,
Kicsit nyár, majd vihar tombol.
Fázós magány vacog.
*
Az életben a saját forgószelem pusztít, akarattal,
És nem fekszem le egyedül, csak a társammal, a haraggal.
*
Egy
Pillanat
Műve volt.
Mennykő zúzta
Létem értelmét.
*
Hajnalhasadás ideje is rendben elérkezik,
De, a viharfelhők, látni ezt miért nem engedik?
*
Hűvös reggel rémlik,
Dühös felhők eget szegik.
Könny áztatta szemek.
*
Majd’ egész életemben keserű íz volt a létem,
Mondják is az okosok, gyermekként traumát éltem…!
*
Kín,
Bánat,
Ételem,
Italom volt.
Gondok terheltek.
*
Ilyenkor már a festő, nem veszi elő a vásznat,
De, én még rakosgatom magasra… az emlék-vázat.
*
Színek odavesztek,
Lehulltak, színes levelek.
Elveszett remények.
*
Engemet, úgy tűnik, hogy immár senki sem szeret!
Azt mondjátok ártok nektek! Látom, nem eleget!
*
Sok
Év múlt
Magányban.
Estem, keltem
Jobbat reméltem.
*
Kabátot adott rám az ősz, ma kora reggel,
Napközben meg, letámadott a szél-sereggel.
*
Hinti ködét az ég,
Tejfehér fátyol nem oszlik.
Útvesztő... nincs kiút.
*
Én vagyok, ki sok hibát vétett, Te is így véled?
Én vagyok ki rossz utakon járt? De, ki nem téved?
*
Nem
Tudom
Mi a nagy
Vétkem, hogy ezt
Kaptam cserébe...
Már
Fogytán
Reményem,
Jegyet kérek,
Csak... egy-irányba.
*
A hegyekben havazik, ne is keressük az okát,
Nemsokára az Alföld is megkapja… az áldóját.
Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. december 2. – a verset én írtam, a HIAQ –kat és az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin Szőke Margit. A kiegészítők összefoglaló címe: Lehetett volna másképp is.
Pihennek az ágak, bokrok.
Pihennek a kerti fák.
Bolyonganak búsan sorsok.
Kicsit megállt a világ.
Nem hallatszik szívnek hangja.
Rút festi át a képet.
Sötét lélek ült egy gallyra,
foglyul ejtve a szépet.
Pihennek a kerti fák.
Bolyonganak búsan sorsok.
Kicsit megállt a világ.
Nem hallatszik szívnek hangja.
Rút festi át a képet.
Sötét lélek ült egy gallyra,
foglyul ejtve a szépet.
Baktat az erdőben az őzsuta.
Lassan lépdel, mert kicsit tétova.
Csúnyán megtréfálta a természet.
Igen csak unja már az egészet.
Roppant furcsán néz ki az ő feje,
neki elöl nőtt ki mindkét szeme.
Csúfolja is őt az összes társa,
ezért nincsen neki jóbarátja.
No, de nem baj. Jól van ez gyerekek.
Magam előtt mindent észreveszek.
Ha nem így lenne, akkor felbukok.
A hátrányból előnyt kovácsolok.
Lassan lépdel, mert kicsit tétova.
Csúnyán megtréfálta a természet.
Igen csak unja már az egészet.
Roppant furcsán néz ki az ő feje,
neki elöl nőtt ki mindkét szeme.
Csúfolja is őt az összes társa,
ezért nincsen neki jóbarátja.
No, de nem baj. Jól van ez gyerekek.
Magam előtt mindent észreveszek.
Ha nem így lenne, akkor felbukok.
A hátrányból előnyt kovácsolok.
Belezümmög a fülembe.
Szemtelen nagyon őkelme.
Ez a szúnyog engem fáraszt.
Nyomjon le pár fekvőtámaszt.
Most elég nyüzüge fajta.
Be van esve a hóna alja.
Hogyha izmosodna kicsit.
Talán kibírná a pacsit.
Ha most adok neki egyet,
akkor többet már nem repked.
Hát inkább elhessegetem.
Hogy ne zümmögjön itt nekem.
Szemtelen nagyon őkelme.
Ez a szúnyog engem fáraszt.
Nyomjon le pár fekvőtámaszt.
Most elég nyüzüge fajta.
Be van esve a hóna alja.
Hogyha izmosodna kicsit.
Talán kibírná a pacsit.
Ha most adok neki egyet,
akkor többet már nem repked.
Hát inkább elhessegetem.
Hogy ne zümmögjön itt nekem.
A csorda ügetve halad
a gyér erdőben,
és a föld dübörög
nehéz lábuk alatt.
Őrszemek csapkodó
nagy fülekkel védik
a csorda mindkét oldalát
ha netán veszély adódna.
Köztük kicsi és nagy,
fiatal és öreg,
egyenletesen halad
mint egy szűrke hadsereg.
Aztán váratlan veszély!
Ember szag, attól a turbános,
fehér köpenyes lényektől kiknek
egyetlen célja a rabságba ejtés.
Az őrszemek trombitálnak
hogy irányt kell változtatni,
de hirtelen egy fiatal borjú
elveszti az eszét és előre fút.
Anyja aggódva utána fút,
megzavarja az egész csordát,
mely félreérti indokát,
és vakon követi -
egyenesen az ember
alkotta csapdába.
A csorda átverve megáll
a bekerített területen.
Fejükkel idegesen le-fel
bólintanak és orrmányukkal
ide-oda csapkodnak, mert a
csorda elveszve érzi magát.
Egy öreg nagyméretű nőstény
előre lép. Az ijedt kis borjú,
ügyetlenűl és tehetetlenűl
próbálkozik anyjához férni,
de durván fel lesz rúgva.
Az öreg nőstény felette áll,
és súlyos lábbal elkezd
dörömbölni mint egy hatalmas
irgalmatlan bírói kalapács,
addig míg a borjú utolsó
gyöngülő és fáradozott
lélegzete el nem halkul.
A nyitott és rózsaszín
szájból habzó vér csorog
éa az elefánt csorda ítélete
emígy végre van hajtva.
a gyér erdőben,
és a föld dübörög
nehéz lábuk alatt.
Őrszemek csapkodó
nagy fülekkel védik
a csorda mindkét oldalát
ha netán veszély adódna.
Köztük kicsi és nagy,
fiatal és öreg,
egyenletesen halad
mint egy szűrke hadsereg.
Aztán váratlan veszély!
Ember szag, attól a turbános,
fehér köpenyes lényektől kiknek
egyetlen célja a rabságba ejtés.
Az őrszemek trombitálnak
hogy irányt kell változtatni,
de hirtelen egy fiatal borjú
elveszti az eszét és előre fút.
Anyja aggódva utána fút,
megzavarja az egész csordát,
mely félreérti indokát,
és vakon követi -
egyenesen az ember
alkotta csapdába.
A csorda átverve megáll
a bekerített területen.
Fejükkel idegesen le-fel
bólintanak és orrmányukkal
ide-oda csapkodnak, mert a
csorda elveszve érzi magát.
Egy öreg nagyméretű nőstény
előre lép. Az ijedt kis borjú,
ügyetlenűl és tehetetlenűl
próbálkozik anyjához férni,
de durván fel lesz rúgva.
Az öreg nőstény felette áll,
és súlyos lábbal elkezd
dörömbölni mint egy hatalmas
irgalmatlan bírói kalapács,
addig míg a borjú utolsó
gyöngülő és fáradozott
lélegzete el nem halkul.
A nyitott és rózsaszín
szájból habzó vér csorog
éa az elefánt csorda ítélete
emígy végre van hajtva.