Addig szép minden, míg mámorban úszva
száguldasz, mint egy üstökös,
amíg nem borul rád az árnyék,
s nem ül fejedre szürke köd.

Amíg erő van karjaidban
s ölelni bír a két kezed,
addig kell mindent megragadni,
hiszen semmi sem végtelen.

Addig szabadna mást szeretni,
amíg érzed, hogy úgy szeret,
hogy minden hajnali ébredésben
te vagy, kit aggódva keres.

Ameddig minden pillantásban
érzed: te vagy a mindene,
s nem akar mást, csak veled lenni,
akkor érdemli, hogy szeresd.

Amikor nem vonz semmi sem már,
csak a fájdalmas tegnapok
gyűlnek köréd halomba hullva,
s érzed: nincsenek holnapok.

Olyankor kéne elsöpörni
mindent, mi élni sem hagyott,
zúgó szélvészként, mely hörögve
végig süvít a balkonon.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

„Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.”

Üdvözöllek Ősz!
Tudtam, hogy eljössz…
Te, mint ahogy hű korsó jár a kútra...
A nyár után, mindig hozzánk jössz újra…

Legyél csak kemény, legyints Te Ősz,
Bármit teszel... nekünk úgyis bősz!
Ökölbe van a kezed zárva,
Nem leszel a szívekbe zárva!

Mint mindig, eljött hozzánk újra, az Ősz!
És már kelleti magát, mint egy dizőz!
Azt már elérte, hogy hideg a reggel…
Tán’ Nap is fázik, ezért későbben kel.

Még lefekszek a földre a Szent Mihály úti fák alatt…
Nyoszolyám; vöröses barna levelek… derekam alatt...
Elmerengve nézem… fúj a szél útszéli fasor alatt.

Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József – íródott; Folytassa pályázatra – Az idézet Ady Endre: „Párisban járt az Ősz” c. verséből való.

Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?

Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?

Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?

Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.

Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?

Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.

Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…

Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.

Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.

Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.

Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.

Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.

Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.

Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?

Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József