Ha rámszakad az ég lidérces átkával
Ha megcsókol a Halál hideg szájával
Akkor is szeretni foglak.

Ha kínbarázdák sárgulnak arcomon
Ha kacagnak majd meddő harcomon
Ha hahotáz majd a rothadt embersereg
Hogy - jaj - másé lett akit én szeretek,
Akkor is szeretni foglak.

Ha minden bomlik és minden szakad
Ha majd más csókolja vígan ajakad
Akkor is szeretni foglak.

Ha majd fáradt halottan omlok össze
Nézem vajjon a gyászolók között jössze-e,
Nézem zokog-e gyémántfényű szemed,
Tördeled-e halovány sápadt kezed.
Akkor is szeretni foglak.

Ha majd sírhalom borul a testemre
Halott szemeim elé a képed festem le
És akkor is szeretni foglak.

Hazudjunk kacajt és vígságot
Hazudjunk cifra hazugságot,
Hazudjunk,
Hazudjunk, mert kell a tested
Kell a lelked, szűzi lelked
Kell a szemed, búja szemed
Kell a kezed, halvány kezed
Hazudjunk,
Hazudjunk és éljünk vakon
Nézzünk homályos ablakon
És hazudjunk,
Hazudj hitet és hűséget
Hazudjon ajkad ezer szépet
Hazudjon ezt, hazudjon azt
Hazudjon,
Csak ne hazudd a csókot, a mámort
Ölelj, csókolj; soha ne mondd: kár volt.
Hazudj, hazudj, ha űz az élet
Ha nem találsz más menedéket,
Hazudj, hazudj.

Kármin ajkad, mint a vérszirom
Ízzik arcod fehér mezején.
Kék a szemed, mint a nyári ég
Pilláid bársony-feketék.

Tested selymes, lágyan hófehér
Hókezeden kéklőn kék az ér.
Mosoly torzítja ajakad
Aranyeső dús szőke hajad.

Május kacag az arcodon,
A Tavasz veled vérrokon
Május csörgedez eredben
Vörös vágy fehér keretben.

Arcodon mámorvirágok égnek
Borus szemem csak Téged lát szépnek
Szemedben ég az új Tavasznak lángja
Bolond ki a Nyárt, Őszt, Telet bánja.

Kedves, jámbor olvasóm!
Hogy megsebzett az élet,
Abból tudomvan részed
Velem együtt mondhatom.

De ha gyógy írt venni mégysz,
Sajgó, vérző sebedre,
Végy jó könyvet kezedbe,
Ezzel helyes utra lépsz.

S ha forgatod lapjait,
Meggyógyítja bánatod,
Mert innen már láthatod
Egy szebb jövő napjait.

S kisérjen bár utadon
Gyűlölet vagy szeretet;
Célodhoz csak ez vezet
A legnagyobb hatalom . . .

Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -

Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedűl: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!...
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.