Te adtál életet nekem,
Velem vívtad a harcot.
Mikor a kínod elcsitult,
Az ajkad mosolyra simult
S láttál egy síró arcot.

Igy jöttem a világra én,
Indult a közös élet.
Nálad volt puha otthonom,
de felnőttem s egy szép napon
Elhagytalak téged.

Éltük a magunk életét
Egymástól messze , távol.
Megirtunk sok sok levelet,
S a köztünk lévő szeretet
Uj utakat kovácsolt.

Igy lett, hogy élted alkonyán
A világ másik oldalán
Csendes napjaid éled,

Most én fogom a kezedet
Vezetlek, óvom léptedet,
Amig csak tart az élet.

Fogni a kezed
s érezni tested melegét.
Mindez olyan jó volna.
De vajon mennyit ér?

Mennyit ér a csók
ha más valaki kapja?
S mennyit ér a szó,
ha más valaki hallja?

Van egy szó: örökre.
Emlékszel? Ezt ígérted Nekem.
De most mégsem vagy
itt, mellettem.

Egyszer még visszajössz
de akkor már késő lesz.
Mert az 'örökké' akkor
már nem csak egy szó lesz.

Leszek, ki megfér veled,
Leszek hűvös leheleted,
Magányod sötétjében,
Ha a halál jő a közelgő őszben...

És voltam hívatlan vendéged,
Bár szívesen láttál, mégis eltévedt
Érzésed voltam,
Régi vágy...
Az ürességben a szó tompán koppan.

Vagyok párnák közt a sóhaj,
Ahogy éjszaka a tolvaj,
Úgy lopódzik a kétség,
Mint valami szörnyű betegség
A gyomrod falja föl.
Leszek, ki megtér veled,
Leszek végső menedéked,
Kinek ölébe hajthatod fáradt fejed,
És ki gyöngéden fogja remegő kezed.

Gyengéd kezed nem ölel át,
F?ltő szemed többé nem lát!
Akkor is Egy vagy, ki engem...
Ki megérinti fájó lelkem!

Hiányzol Anya! Le sem tudom írni
mennyire hiányzik becéző szavad,
mennyire hiányzik gyöngéd érintésed
szíved melegsége, arcod mosolya.

Megadnék mindent egy gyöngéd érintésért
hogy megsimíthassam őszülő fejed,
olyan boldog lennék, ha legalább egyszer
arcom simítaná vénülő kezed.

Hiányzol Anya! Hisz te voltál nékem
borongós időkben minden támaszom,
amikor fejemet válladra hajthattam
egyszerre megszűnt minden bánatom.

Most is rád gondolok könnyező szemekkel
s lélekben próbállak megérinteni,
Te vagy a legdrágább ezen a világon!
Sohasem foglak elfelejteni!