Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad
És elmosódik, lassan összefoly.

Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül felette egy madár
És a magasban egyet-kettőt szólva,
Alább ereszkedik - és tovaszáll.

Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva,
Amint konditják hosszan a delet.

Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad
S mig szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.

A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnitott, de büszke és merész,
Arczán verejték ül, - de a tekintet,
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.

Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne, nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanitó fenséges, komoly

S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent - köszön csendesen,
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem
S egy gondolat fut által lelkemen;

Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:
Komoly és méltóságos, hallgatag

S amint az ember ment a pusztán végig,
Népek nagy utján igy mégy nemzetem;
Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!

Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.

A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.

Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.

Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!

Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.

Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .

S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .

Lángot raboltam gőgös istenektől,
Öröktől égő, isteni tüzet;
Lobogó fénye felcsap az egekre
És elvakitja sápadt fényüket.
Lángot raboltam, - bennem ég örökké,
Hiába sujttok irigy istenek,
A mulandóság gyáva keselyüi
Hiába tépik, marják testemet.

Hiába élek zord, magános sziklán,
Hatalmatok kicsinyes és kevés,
Amit rám mérhet tehetetlen dühhel
A megrabolt ég, - múló szenvedés.

De ég a láng! Öröktől fogva égett,
Mi tőletek fogantatott e földre,
Ti sem birjátok az elvesztni!

Oh, ez leszen a sorsuk mindazoknak,
Akik szivükben lángot hordanak;
Lelánczoljátok irigy dühötökben,
Hogy sulya alatt roskadozzanak
S amig ez árva, kétkedő világra
Ők árasztják a hajnalfényt, derüt,
A testüket öröktől fogva marják
A keselyük, az éhes keselyük . . .

Itt állok a pusztán. Fürteimet
Simogatja az esti szellő.
Ah, alkonyodik. Az este hideg
S az álmok hajnala nem jő!

Ah, alkonyodik. Hiába a vágy!
Leáldozik egy nap, egy élet,
Már vár a hideg temetőben az ágy,
Vár kezdete az örök éjnek

És sirba viszem mind vágyaimat,
Mik még a szivembe lobognak,
Több lelket e lélek már sohsem ad
Az édes, drága daloknak.

Itt állok a pusztán. Alkonyodik
Bevonúl szivembe a béke
S mig napsugarakról álmodozik,
Beleolvad lelkem az éjbe

S im fátyla az éjnek megrepedez,
Fáklyái kigyulnak az égnek;
- Csak bátran a sirba! Ne félj sohse lesz
Hatalma feletted az éjnek!

Egy hurt keresek, azt a drága hurt,
Mely boldogságot zengett egykoron.
Kezem még olykor révedez helyén,
De nem találja többé lantomon.

Ha néhanapján megpenditem is
Szelid álmok közt néma lantomat,
Mint álmából felriadt madár
Olyan zavart, ijesztő hangot ad.

Mig hanga elhal, néma félelem
Zsibbasztja meg dalszomjas lelkemet;
Riadt madár, ha fészkét elhagyá
Remeg az ág és hallgat a berek . . .