Ha nem vagy eltévedek,
perceim céltalanok,
s bolyongok,
mint fényüket vesztő,
útjukat tévesztő
hullócsillagok.
S nem vagyok.
Csak néha egy lélek,
kit reménye felkap,
s visz egy mocsár felett...
olyankor a felhőkön át
ráhajolok a rózsák szirmára,
s onnan illatokat csenek
a szél szelíd selymes hajára.
Ha nem vagy, eltévedek,
s nem találom helyem,
kóboran lüktet a szív,
szédül a vér is ereimben.
Csókjaid méz- szava csak,
szárnyat oldó szent dal,
és mikor nem szól,
csak vagyok, rohanok,
a könnyek völgyébe zuhanok,
fáradtan és árván,
mint szárnya-vesztett angyal...

Más ölelget, már téged
A szerelmed rég elégett
Nem lephetsz már meg semmivel
Max egy üveg whiskyvel


A pedálokat őrülten taposom,
Az emlékeket magam mögött hagyom,
Száguldok,tovább végtelen utakon
Túl vagyok pár halálkanyaron


Új a város újak az emberek
Az idő itt gyorsabban pereg,
Egyszer úgyis visszamegyek,
Mert semmit nem felejtek.

A kocsmákban magányosan ücsörgök
Ha elfogy a piám a poharammal csörgö
kPattan a pincér csaj újra tölti nekem
Később egy vad éjszakát tölt velem


Az összes estém máshol telik
De mindegyik egyformán végződik
Részegen elterülve az ágyamban
Egy lotyó lábaival a nyakamban


Új a város újak az emberek
Az idő itt gyorsabban pereg,
De már vissza se nézek
Könnyebb így elfelejtenetek


Kezdem megszokni ezt az életet
Egyre csak, halmozom az élvezeteket
Rockin? Fuckin? every night
Én meg lelépek tőle éjféltájt


Az öreg Jack Daniel?s jó barátom
A kocsin a gumikat nem sajnálom,
Ilyenkor már üresek az utcák
A magányos utazót nem zavarják?

Öblös partjainál szerelem szigetének,
Tiszta forrásba rejted arcodat.
Valahol a szívedben felhangzik egy ének.
Elhalkul a szél s hallom hangodat.
Nem könnyű habok közt már túl az élet felén.
Ötvenöt éve úszol az élet tengerén.
Téged találtalak meg magányos sziklán.
És úgy látszott te már tudod az élet titkát.
Vagy még csak kutatod a fénylő csillagokban?

Ötvenöt év nem elég lelni a titokra?
Tiszta pirosra festetted az átlátszót.
Vérzett a lelked mégis adtál pár jó szót.
Elillan életünk, elillan ötvenöt év.
Nekem legszebb az volt, amikor megszerettél.
Ölelnek a lángok, amiket gyújtottál.
Tán, tested izzó parazsán olvadok.
És hála Istennek tegnap felém futottál.
Végre tudom, hogy életben vagyok!

Tudsz szeretni? Hogyan kell azt?
Szeretet az, amelyet adsz?
Kapsz szeretetet? El tudod fogadni?
Ki adja és mikor? Mit kell érte tenni?

Mit kaptál? Fülbevalót, nyakláncot?
S ezzel az arcodra egy ráncot?
Mit adtál? Egy inget, egy nyakkendőt?
Vettél már Neki vagy tizenkettőt!

Mit kaptál? Egy csodálatos utazást?
Készülődést, idegzsábát, egy jó adag rohanást?
Mit adtál? Egy szép cipőt, olyan divatosat?
Vedd végre le az arcodról az álarcodat!

Mit kaptál? Jegygyűrűt, házasságot?
Nem kapod meg ezzel a boldogságot!

Állj meg és gondolkodj, mit is kéne adni?
Adj valami olyat, mivel nem akarsz birtokolni!
Állj meg és gondolkodj, mit is kéne kapni?
Kapj valami olyat, amiért semmit nem kell adni!

Állj meg és gondolkodj, csak fogd meg a kezét,
öleld át és szeresd, érezd teste melegét!
Állj meg és gondolkodj, engedd szabadon repülni,
ne hagyd Őt egy kalitkában évekig szenvedni!

Állj meg és gondolkodj, mit szeretne kapni?
Csak szeresd és szeresd, s ezt őszintén tudd adni!

Én úgy szeretnék elmenni a földről
mint a villám a kerti fák között,
mely hirtelen lecsapva villanásra készül,
és egy mozdulattal mindent elsöpör.

Én úgy szeretnék elmenni a földről
ahogy a szél sóhajt halkan,csendesen,
s egy sóhaj mögött mindent eltemetve
ne legyen idő még visszanézni sem.

Én úgy szeretnék elmenni a földről
hogy ne sajnálkozzon rajtam senki sem,
akiket szeretek ne lássanak sírni,
s akik gyűlölnek ,ne örvendjenek.

Én úgy szeretnék elmenni a földről,
hogy ne okozzak fájdalmat neked,
ne ússzon miattam könnyektől a párnád,
hisz álmaidban melletted leszek.

S én úgy szeretnék elmenni e földről,
hogy odaföntről melletted legyek,
ha bánatod van ne maradj magadra,
s még akkor is,ott is foghassam kezed!