Ezen a napon
Húsvét szombaton
A nyirkos hideg
Pelyhes ege szürke.
Tüsszentve úszik
Az éjszakába .
Elkergeti ügetve
A készülődő tavaszt.

Kései órán
Reszketve bólogatnak
A korán ébredt virágzás
Összezárt szirmai.
Csapkodó ajtó magánya
Szeli ketté a csend árnyékát,
S a zúzmarás szél
Kéményfüsttel ölelkezik.

Keresztre feszített
Múlt kopogtat
Bebocsájtásért
Hagyomány őrző otthonokba.
Valahol
A kályha melege
Beszivárog a dermedő
Lelkekbe
Is.
Felcsillanhat
Sok szürke nap
Amennyiben a szívekben
A Csoda feltámad.

Bűn az élet, mondják nekünk papok,
Én is tán’ hasonlókat papolok?
Nem, dehogy… nehogy ilyennek tűnjön,
Reális vagyok, ez minden bűnöm.

Sötét áradás töri át gátat,
Köveket, sőt életet is mállaszt.
Nemcsak a folyó, élet is ilyen,
Nagy gát kell, hogy ember boldog legyen.

A jó keresztény tízparancsolat,
Minden jóra, szépre utasítgat.
Igaz tényleg, be kéne tartani,
De akkor élet gátját elsöpri.

Azt mégsem lehet, hogy jó az ember,
Közben rossza előjönni nem mer.
A többiek ugyanis keményen,
Eltapossák, lehet véglegesen.

Az ember szép és jó, ez idea,
De helyes, hogy ez az élet vágya.
Micsoda balgaság és dőreség,
Várjuk… nem változik emberiség.

Budapest, 1998. január 8. – Kustra Ferenc József

Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*

Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*

Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*

Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*

Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*

Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.

Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.

Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…

A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.

Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.

Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.

Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*

Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*

Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*

Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…

Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…

Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József

Aznap reggel mi magyarok nagy napra ébredtünk,
De még senki nem tudta, hogy ez lesz az ünnepünk.
Szívünkben az október huszonharmadika
Nagy nap volt és marad is, mint jelkép; rabiga.

Uram! Add, hogy konzervatívok maradjunk,
Liberalizmus elkerülje udvarunk.
Uram! Add, hogy keresztény szellem maradjon,
Ezer éves államunk, állam maradjon.

Ó Uram! Fényes tekinteted, vesd le ránk,
Bízunk, hogy akkor sikeres jövő vár ránk.
Ó Uram! Világítsd meg a gondolatunk,
Tudjuk meg azt, hogy mi jó és mit akarunk.

Én Uram! Adj valami jelet, hogy tudjuk,
Most melyik irányba folytatódhat harcunk.
Én Uram! Kérlek, támogasd a harcunkat,
Hogy később ne kelljen takarni arcunkat.

Vecsés, 2009. október 12. – Kustra Ferenc József – íródott; 1956 emlékére.

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.