Idő 
Értékelés 
Értékelés Emlékezés mesélésben…
1 blokk
(Bokorrímes)
Ah, Ah’ Ó az élet… a lelki lehetőségei kitárt országútja
Ezen megyünk el bármerre-valamerre, utána meg caplatunk haza.
Persze van az erdőkben is, meg a szülősökben is sok út,
Meg még van sokfajta is, de bajban van-e nagy lelki kiút?
Persze az okosok állitják, hogy minden út csak úgy Rómába vezet
Ezt is tanultuk réges-rég, meg hallottuk piacon, biztosan vezet.
De miért nem Damaszkusz a végcél, Debrecen, legalább egy földút végén?
Vagy miért nem egy ókori római út. Dunántúllal a messzi végén?
Hallottam én már, hogy bármely út is elvezet... nem a messzi végére,
Meg azt is, hogy minden lelki úr is elvezet a lélekbaj végére…
Van bizony otthon nekünk a házunkon vakablak, meg az utcánk egy zsákutca,
És ha ide bekeveredünk, lesz-e és hogyan emberfiának kiútja?
**
2 blokk
Ó, azok az utak…
Utak futnak csendes városon,
Lépteim zaja koppan az úton.
Száz irány közt magamban keresem,
Holott cél már régen ott él bennem.
Néha a falba ütközők vakon,
Visszafordít a félelem nagyon.
Zsákutca csak tükröt tart magamban,
És döntés születik benn titokban.
**
Egyenes az út,
nem kérdez, csak haladunk.
Cél néz vissza ránk.
*
Görbe út vezet,
tanít lassan kerülni.
Bölcs lesz, aki vár.
*
Sok út, egy irány,
Róma mindig beljebb van.
Nem a térképen.
*
Földút pora száll,
léptek emléke marad.
Eső írja át.
*
Köves úton jársz,
a türelem megcsorbul.
Láb erősödik.
*
Kanyargós útnak,
nem látni még a végét.
Csak azt: megy tovább.
*
Zsákutca csendje,
fal áll ott a legvégén.
Ajtót reméltünk.
*
Kiút néha nincs,
csak másként nyíló ajtó.
Bennünk nyikordul.
*
Kereszteződés,
nem az út dönt, a szív lép.
Egy irány felé.
Vecsés, 2019. szeptember 1. – Siófok, 2026.-február 26.-Kustra Ferenc József – Gránicz Éva- írtuk: 2 szerzősnek.
1 blokk
(Bokorrímes)
Ah, Ah’ Ó az élet… a lelki lehetőségei kitárt országútja
Ezen megyünk el bármerre-valamerre, utána meg caplatunk haza.
Persze van az erdőkben is, meg a szülősökben is sok út,
Meg még van sokfajta is, de bajban van-e nagy lelki kiút?
Persze az okosok állitják, hogy minden út csak úgy Rómába vezet
Ezt is tanultuk réges-rég, meg hallottuk piacon, biztosan vezet.
De miért nem Damaszkusz a végcél, Debrecen, legalább egy földút végén?
Vagy miért nem egy ókori római út. Dunántúllal a messzi végén?
Hallottam én már, hogy bármely út is elvezet... nem a messzi végére,
Meg azt is, hogy minden lelki úr is elvezet a lélekbaj végére…
Van bizony otthon nekünk a házunkon vakablak, meg az utcánk egy zsákutca,
És ha ide bekeveredünk, lesz-e és hogyan emberfiának kiútja?
**
2 blokk
Ó, azok az utak…
Utak futnak csendes városon,
Lépteim zaja koppan az úton.
Száz irány közt magamban keresem,
Holott cél már régen ott él bennem.
Néha a falba ütközők vakon,
Visszafordít a félelem nagyon.
Zsákutca csak tükröt tart magamban,
És döntés születik benn titokban.
**
Egyenes az út,
nem kérdez, csak haladunk.
Cél néz vissza ránk.
*
Görbe út vezet,
tanít lassan kerülni.
Bölcs lesz, aki vár.
*
Sok út, egy irány,
Róma mindig beljebb van.
Nem a térképen.
*
Földút pora száll,
léptek emléke marad.
Eső írja át.
*
Köves úton jársz,
a türelem megcsorbul.
Láb erősödik.
*
Kanyargós útnak,
nem látni még a végét.
Csak azt: megy tovább.
*
Zsákutca csendje,
fal áll ott a legvégén.
Ajtót reméltünk.
*
Kiút néha nincs,
csak másként nyíló ajtó.
Bennünk nyikordul.
*
Kereszteződés,
nem az út dönt, a szív lép.
Egy irány felé.
Vecsés, 2019. szeptember 1. – Siófok, 2026.-február 26.-Kustra Ferenc József – Gránicz Éva- írtuk: 2 szerzősnek.
Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Várok... olykor szomjasan...
S átölel néha egy bűnös gondolat...
Ha a toronyóra mellől levetném magam,
az megoldaná-e minden gondomat?
Hiányom lenne valakinek kín,
vagy Istennek lennék új kereszt?
A gyermeke úgysem vagyok én,
a mennyből meg tán` úgyis kirekeszt!
Angyalok harsonája szólna-e oly szépen,
mint egy varázslatos Mozart opera?
S ha dalolná valaki rövidke létem,
az megoldaná-e minden gondomat?
Várok... olykor szomjasan...
De nem jön válasz senkitől,
akkor hát hagyom... majd csak eloson,
hiszen Isten sem tehet olykor... - semmiről!
S átölel néha egy bűnös gondolat...
Ha a toronyóra mellől levetném magam,
az megoldaná-e minden gondomat?
Hiányom lenne valakinek kín,
vagy Istennek lennék új kereszt?
A gyermeke úgysem vagyok én,
a mennyből meg tán` úgyis kirekeszt!
Angyalok harsonája szólna-e oly szépen,
mint egy varázslatos Mozart opera?
S ha dalolná valaki rövidke létem,
az megoldaná-e minden gondomat?
Várok... olykor szomjasan...
De nem jön válasz senkitől,
akkor hát hagyom... majd csak eloson,
hiszen Isten sem tehet olykor... - semmiről!
Henceghetel a szabadságoddal,
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.
Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.
Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.
Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.
Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.
Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.
Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.
Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.
Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.
Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.
Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.
Mint haldokló vad, megtört tekintettel
Révedek… világra, hűlő lélekkel.
Nincs olyan, mi melegséget is adna,
Úgy tűnik, mintha életerőm fogyna.
Mitől lennék boldog, megelégedett
Ha az élet, keresztfára szegezett?
Vérem hullik, lassan mind, mind elcsöpög.
Nincs, ki alám tegyen edényt, mi köcsög.
Feltámadásban bízni, ez dőreség,
Hogy ki vagyok szegezve, ez vereség,
Pedig tömeg erős, leemelhetne,
Ha szószólójának volna érdeke.
Fura, hogy rám senki, sehol nem számít
És fura, hogy mily’ sok van, aki ámít,
Hogy ez mért van, azt tán már nem tudom meg.
A keresztfa a vég, csak ezt érem meg.
Budapest, 2000. május 28. –Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Révedek… világra, hűlő lélekkel.
Nincs olyan, mi melegséget is adna,
Úgy tűnik, mintha életerőm fogyna.
Mitől lennék boldog, megelégedett
Ha az élet, keresztfára szegezett?
Vérem hullik, lassan mind, mind elcsöpög.
Nincs, ki alám tegyen edényt, mi köcsög.
Feltámadásban bízni, ez dőreség,
Hogy ki vagyok szegezve, ez vereség,
Pedig tömeg erős, leemelhetne,
Ha szószólójának volna érdeke.
Fura, hogy rám senki, sehol nem számít
És fura, hogy mily’ sok van, aki ámít,
Hogy ez mért van, azt tán már nem tudom meg.
A keresztfa a vég, csak ezt érem meg.
Budapest, 2000. május 28. –Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
