Könnyeim lágyan csillantak a fényben
mint a felvillanó apró gyöngyszemek,
aztán búcsút intve eltűntek a szélben,
már csak sós ízét érzem nyelvemen.

Ajkamhoz érve szelíd mosolyt csalnak
arcomra, s eltűnnek mint a képzelet,
szemembe szikrázó napfényt varázsolva
mielőtt végleg búcsút intenek.

Már nem fáj semmi sem! Oly könnyű a lelkem
boldog mosollyal száguldok feléd,
s szelíden sóhajtva, fejed megsimítva
csöndesen suttogom: itt vagyok! Ne félj!

Nem hagylak magadra bármi is történt,
megbocsájtottam minden bűnödet!
Ha én is elmegyek ki marad melletted?
ki fogja őrizni a lépteidet?

Nem kérek semmit, csak gondold át újra
s engedd hogy vezessem kóbor léptedet,
Hiszen én vagyok az egyetlen a földön
ki minden hibáddal együtt is szeret!

Nem vágyom hidd el ,semmi másra
csak hogy álmaidban melletted legyek,
nem csábít már a tűző nap varázsa
ha karjaid között nyugalmat lelek.

Nem kérek semmit, csak maradj mellettem!
S úgy ahogy én is, őrizd álmomat!
Ne tévesszenek meg illó délibábbal,
hűs árnyékban is érezd jól magad!

Szoríts magadhoz! Hogy érezzem végre:
milyen boldog is vagyok veled,
hisz minden szavad, és minden ölelésed
oly boldoggá tesz, hogy nem is képzeled!

Most csak szeress! Ne gondolj másra!
Csak kettőnkre gondolj e forró éjszakán!
Amíg az ajkam ajkadat érinti,
nem érhet minket semmi baj talán.

Most csak ölelj! Nem kérek többet!
Csak szorosan ölelj karjaiddal át!
Ahogy a napfény a bimbódzó virágot,
amelytől kinyílva ontja illatát.

S most aludj nyugodtan! Majd őrzöm az álmod!
Ahogy a vén hold a csillagok hadát
öleli lágyan, karjaiba zárva,
s rájuk vetíti minden sugarát.

Születésnap, elmúlt ez is,
Hosszú volt és magányos.
Egy kéreggel több lett a szívem körül,
Talán feltörni még sikerül,
Ha mégsem, hát úgy is jó.

Ez már nem oszt és nem szoroz,
Évek óta csak gyűlik a rossz,
A kerék óriás és csak lefele halad,
S köröttem egyre szűkebbek a falak.

Komorak, magasak, sötétek és durvák,
Sunyin lesnek, hogy mikor tudják beomlasztani a tetőt?

S ha elfogy a végső, maradék erőm,
A hit, a bizalom és a szerelem,
A remény, az ugye megmarad, az ugye nem hal meg utoljára sem?!

Ezerszer megbűnhődtem érte
amiért akkor elhagytalak,
elvettél tőlem már mindent,
s nekem már semmim sem maradt.

Ezerszer megfizettem érte,
ne büntess engem már tovább!
Nem kérek semmit sem tőled,
csak hagyj engem végre élni már !

Ezerszer megbűnhődtem érte,
de megbánni sosem fogom,
az egyetlen ,amit örökké bánok,
hogy több esélyt adtam mit gondolod !