I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.

Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
Fény megverje szemével
Vonj enyhébb levegőt reá.

Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
Szomszédsága miatt nem
Legbátrabb telelés vala.

A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
Lépet rejte az álnok
Embernek ravaszabb fia.

Nézd, a napnak derülő sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.

Nézd, új öröm s újult életerő
Száll hegyekre, száll most völgyekre,
Csak az örök homályban heverő
Bagoly siet bús rejtekekre.

Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicső pompája.

Igy van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.

A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicső napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.

A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.

Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé uszó sasokkal.

Hova szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét,
Az anya, úgy tartja.

Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában,
Oh de képzeletem most is odalenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső, oly égető özönnel
Ömlik a pusztára...
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.

Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezőböl.
Cserény oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az útazó után.

Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se' mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta piócák s a futó bogarak
Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas
Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.

Ott van a délibáb
A láthatár szélén... nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelő, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog,
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este,
Megaranyasodnak a fehér fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk,
Mint egy tündérrege.

Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
Amint vitorlájok hányja, egyre hányja
A cigánykereket.

Gróf Festetics György hamvaira
Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe
A szeretett tájék öblei s árbocai.
Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek,
Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét:
Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok,
S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek.
Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez,
S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik.
Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel,
Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza;
Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva
A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.
Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban,
Gyermeki játékban alkota embereket,
Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél,
S játszva nyitál pályát isteni célod előtt.
Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják,
S a nemzet lelkét s életerét kiölik:
Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád,
Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.
Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél
A görög ég, Helikon hajdani isteninek.
Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván,
A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.
A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék,
Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt.
Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus,
Amikor összeszedé Ilion énekeit;
Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte,
S a dalok isteninek áldoza harcaiban;
Így született Hellász, így szülte az élisi pálma
A csuda helleneket s Pindarus énekeit.
Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja,
Így hordott eledelt nékie méhe, galamb.
A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét,
Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.
Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit,
Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. -
Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt;
Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak,
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas
A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző,
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.

[1823]