Kering a Föld, s vele a kor,
De az idő nem forog;
Messze visz az égi vándor,
Csöpp létünkkel elrobog.

Fátyolos lesz kedves emlék,
Fotókon egy pillanat.
Élet adta lelki-termék,
Amíg őrzi a tudat.

(Bokorrímes)
A fránya őszi szél be akarja rúgni az ajtómat,
Nyitott ablakomban meg a függönyt letépné a huzat!
Ablakom be is kell csukom, mert a függöny drága,
Gyertyám meg ábrákat festeget a meszelt falra.

(HIQ)
Írok a
Papirra verset.
Őszi táj…

Zörgő szél
Bántja ajtómat!
Őszi táj…

Sötétül
Az este… ábrák.
Őszi táj…

(3 soros-zárttükrös)
Az ősz erősen aktiválja magát.
Magányosan vívja heves-vad harcát…
Az ősz erősen aktiválja magát.

Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves,
Látszik az ajtómhoz egy kicsit sem kedves…
Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves.

(senrjon)
Az előbb, ablakomon
Már hűvöske jött be. Jézusom!
Őszi már a táj…

Szálkásak már a padok
Homok repül, homokozóból.
Őszi már a táj…

(tíz szavasok)
Úgy tűnik nem ismeretlenbe vágyik!
Marad itt bőszen, gyönyörű változásig.

Mindenre ráteríti az új szín világot,
Elhozza a színes másságot!

(leoninus)
Halottak napjára már avar is kialakul, őseinkhez fájdalmunk ezen gurul…
Aztán később az ideért fagy a nedves szőnyeget keményíti, jó, hogy nem fáj neki…

Vecsés, 2024. augusztus 7. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!

Átölelkezve ültünk a parton
mezítláb, mint egy kisgyerek,
finom szemcséi rám tapadtak,
s éreztem, milyen jó meleg.

Sóvár szemekkel néztél engem.
Azt mondtad, őrülten szeretsz,
s kezembe kulcsolt ujjaiddal
homokba írtad, hogy szeretsz.

Olyan boldogan bújtam hozzád,
hiszen te voltál mindenem!
Már a legelső perctől tudtam:
boldog csak veled lehetek.

Mégis: úgy sodort el az élet,
akár egy áradó folyó,
amely hömpölygő hullámokkal
tombol, és gátakat lebont.

Ma már nem tudom azt sem, hol vagy,
de mégis oly kedves nekem,
minden emlék, hisz hozzád fűzött
egy homokba írt szerelem.

Szeretnék mindent összetörni,
ami régóta visszatart,
izzó lángcsóvát szórva széjjel
s felégetni, mi itt marad.

A vén diófát, melynek lombjai alatt
oly sokat ültem a kispadon,
apró darabra hasítni széjjel,
bár szívem fáj érte oly nagyon.

Szeretnék mindent felégetni,
hogy ne legyen más, mit itt hagyok,
csak por és hamu, mely sötéten, szürkén
eltakarja a tegnapot.

Szeretnék mindent összetörni,
mit martalékul most itt hagyok,
hogy ne legyen más, ki összezúzza,
mi kedves volt nékem oly nagyon.

Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!
Hiszen a lelkem úgy sajog!
Lüktetve, némán, belülről vérzik,
mint eleven seb, és fáj nagyon.

Szeretném szívemet száz darabra
széjjel tépni, de jól tudom:
mind a száz darab egyformán fájna,
bármerre sodor a holnapom.