Ne bánj sohasem rosszul azzal,
aki gyönge, és védtelen,
nem tudhatod, hogy mily törékeny
a lelke, és azt, hogy mily sebes.


Ne illesd soha durva szóval!
Gondolj arra, hogy meglehet,
Talán lehetsz még te is gyönge,
lelkedben kifosztott, nincstelen.

Szólítsd szelíden! Gondolj arra,
gyönge lelkének mit jelent
néhány nyugtató kedves szó, mely
átsuhan rajta hirtelen.

Neked is fájna minden szó,
mely durva hangokkal megsebez,
lelkedbe éles tőrként szúrva
hasít, s átjárja mindened.

Mint lágyan simító őszi szellő,
mely selymesen érinti bőrödet,
olyan jól esik minden szó, mely
neked szól. Halkan, kedvesen.

S talán, ha egyszer te is vágynál
pár kedves szóra, meglehet,
épp attól fogod visszakapni,
ki most gyönge, és védtelen.

Az álmokról, miben akkor hittünk,
még ma is oly gyakran álmodom,
de messze tűnnek az ébredéssel,
minden pirkadó hajnalon.

Mint a fák tövén lepergő gyanta,
mely beteg kérgein ott ragadt,
emlékeztetve: milyen jó volt,
gyümölcse, amíg megmaradt.

Ma már nem terem. Mégis táplál
ifjú hajtást, mely úgy terem
ízes gyümölcsöt, s felkínálja,
ahogy ő egykor, kedvesen.

Álmaink talán valóra válnak,
csak harcolni kell, míg úgy jön el
ébredésünk, hogy felcsigázza
erőnk, túllépve mindenen.

Ne csak álmodj! Harcolj is érte!
Ne hagyd, hogy álomkép legyen!
Ki erősen küzd, annak valóra válhat,
nem szabhat gátat semmi sem!

Ahogy a fa a gyönge hajtását
saját törzsével védi meg,
éppen úgy válhat valóra álmod,
csak küzdeni, vívni, hinni kell!

Nem így akartam elköszönni,
amikor végleg elmegyek
tőletek, hiszen hittem abban:
talán köztetek van helyem.

Elhittem azt, hogy szorgos munkáért
kijár majd annyi tisztelet,
mint annak, ki más után áskálódva
árulkodik, és hízeleg.

Tisztes munkának kevés a bére.
És már tudom, hogy nincs helyem
azok között, kik átgázolnak
érzéketlenül mindenen.

Elmegyek, ahol nekem is jut majd
egy talpalatnyi kis földdarab,
s elfogadnak majd ily szegényen,
hiszen a lelkem gazdagabb.

Nem így akartam elköszönni!
El sem akartam menni sem.
Hiszen a föld a talpam alatt itt
puha bársonyként omlik el.

Hiányzik majd, de mégse bánom.
Máshol talán majd kedvesebb
szavakkal várnak, megszeretnek,
s örülnek annak, ha ott leszek.

A tanka csokrot eredeti Bashó féle stílusban írta meg a szerzőpáros.

Őzek vadréten,
Ebédre gyülekeznek…
Aratás megvolt.
Tüzes sugara barnít,
Forró karja felhevít.
*
Őzek kutatnak,
Élelem keresése…
Az éhség, nagyúr!
Intenzív fénye vakít,
Sárgás-pirosan virít.
*
Vadvirágos rét,
Őzeket táncra csábít.
Bármerre mehet.
Lénye mindig melegít,
Barna hajtincset szőkít.
*
Őz, szelíd szemű,
Kedves állat, barangol.
Lába, csak viszi.
Babát jókedvre derít,
Nem kér cserébe semmit.
*
Őzek szabadon
És csendesen lépkednek.
Panasz vadászra!
Kedves szeme megérint,
Itt van az égen megint.
*
Őzek szabadon!
Dörren vadász fegyvere.
Vadgazdálkodás!
Vidáman felénk tekint,
Földre boldogságot hint.

Vecsés- Budapest, 2016. május 8. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Napkorong”.

Hol van már a régi világ
Óvatosan hajlott virulóba
Mint illatos mesés virág
Kedves házak ablakába.

Pozsgás arcú gyerekek
A mindenki földjén
Kergették a kereket.
A megfakult képre
Felraktam egy keretet.

Idősúlytott vályogházban
Ajtó felett fakereszt
Ki jó lélekkel tévedt ide
Kérdés nélkül beereszt.

Hol van már merre jár
Legurult a lejtő oldalán
Elsodorta a féktelen ár
Hiába kapaszkodott
A szalma-szálán.?!