Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Jéggé fagyott a lelkünk tánca,
Mert nem tellett tűzifára.
Rőzsét szedek, jaj, de félek!
Érnek érte majd ütések.

Lucifer szaván roston égek,
Lángoló házamból kilépek.
Könnyező szemekkel lebegek,
Holttestemen lőtt sebek.

Erőm csökken, a fehér fény elnyel,
Ölel karom féltő, remegő szívvel.
Kisfiamon lőtt sörétek,
A hold fényében elveszett remények.

Rendőreink rohangálnak,
Hasznos nyomokat szétdobálnak!
Minek ide orvos, mentő.
Tűz esetén semmi nem kő.

Betoppant az ősz misztikus csendjével,
A mennyei Napnak gyenge fénye árad ránk.
Kihamvad szívünk parazsa lassan,
Álmaink csendes képein felizzik újra meg újra.

A hideg szél zúg, süvít házról házra,
E fájdalom láncán ölel karom a félhomályba.
Szegény hajlékunkba bemenekült a nyomor,
A fényes csillagok alatt idevándorolt.

A nyomorba suhant lelkünk, kémlelik a Holdat,
Jön a tél, ölni akar megint
Hideg házainkban, mint tavaly,
A fekete, fagyos éjszakák.

Ablakom zörgetik,
Kenyeret hozott át apám,
Könnyező, kék szemén fáj a nyomor.
Felsüvít a hóvihar ezen a tájon.

Megy a felhívásom…

(3 soros-zárttükrös)
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom…
Mindennap meditálok ezen és így telik majd' minden napom…
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom.
*
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány,
Pedig én keresem az együttműködést, mint utcai vagány…
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány.

Szavak és a mondatok hiába töltik ki a soraimat,
Az emberek bizony olyanok, nem fogadják indokaimat...

Az igazság, hogy az életvonatok jönnek vagy mennek,
Vannak többen, amik engemet kanyarban is előznek,
És bizony látni, hogy ott régi mulatságok tetőznek.
Most az újévben emberek régi utakon előznek?

(3 soros-zárttükrös)
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
Jobb híján kutakodunk mindannyian a rongyos fecniben?
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
*
(Septolet)
Csak együttműködni!
Egymásra nézni…
Nevetve ökörködni…

Emberi faj!
Minek nektek baj?
Inkább szeretve;
Együttműködve…
*
Hol vagytok Ti régi játszótársak, kik még velem gondolkoztok?
Az emberiség sok-sok baján ezzel és együtt javíthattok!

(Anaforás, belső rímes, önrímes)
Várhatjuk a kegyelmet, de idő mutatja, hogy úgysem jön el.
Várhatjuk a kegyelmet, talán nem érdemeljük, úgysem jön el…
Várhatjuk a kegyelmet, bízzunk még tovább… talán később jön el?

Mondja nekünk a dal is; „szeressük egymást gyerekek…”
Én meg szeretném, hogy szeretetteljesek legyetek…

Vecsés, 2019. december 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Szállj velem fel az éji csendbe,
Felhők felé a sötét éjbe,
Csak ketten az ürességben,
Pofonoktól mentességben.

Holt költő ír némaságban,
Boldogtalan magányában,
Tinta freccsen szerteszéjjel!
Csillagtalan sötét éjjel.

Fenn az űrben társtalanul,
Bolyongok sokszor céltalanul.
Ez a világ hideg, kemény,
Kevés benne a hit és a remény.

Mert ki élni akar, az a végtelenbe kiált!
Éreztetik velünk mindenütt a hiányt,
Cigány vagyok, tehetek én róla!
Tehetetlen hullok le a porba!

Vérvirág csöpög megsebzett szívemből,
Halálsóhaj száll meggyötört lelkemből.
Lágy szellő simogatja arcom.
Ó Atyám, hallani akarom hangod!

Mert munkát találni így nagyon nehéz,
Ha mindenki utál, mindenki lenéz,
Mert barna színű a bőröm!
Hát ez a vétkem! Ez a bűnöm.

Lennétek ti is egyszer a helyemben
Legalább egyszer ebben az életben!
Éreznétek ti is a hiányt,
S nem bántanátok többé a cigányt.