Ott, hol a csendnek súlya van,
S a félelem ül a falakban,
Hol minden álom rabként ébred,
S elnyeli a kimondott beszédet,
Ott él egy láng a szív mélyén,
Egy ősi vágy az ember vérén,
Mely nem hajol meg senki előtt,
S áttöri egyszer a néma időt.

Szabadság, te végtelen ég,
Te vagy a remény, a mindenség,
Te vagy a szárny, mely messze repít,
A hang, mely láncokat szakít,
Te vagy a fény a sötét éjben,
A bátorság az ember szívében,
Te vagy az út, mely önmagunkhoz vezet,
S melyért az ember mindent megtehet.

Nem kérsz aranyat, sem koronát,
Nem kéred mások hódolatát,
Nem vagy a gazdag kiváltsága,
Nem vagy a hatalom ajándéka,
Te ott vagy minden tiszta szóban,
Az igazságért vívott harcokban,
Egy gyermek őszinte mosolyában,
S az ember szabad gondolatában.

De hányan élnek még bilincsben,
Kiknek a holnap is csak kincsben
Mérhető, melyet sosem látnak,
Kik hangtalanul falnak állnak,
Kiknek a szívük már nem remél,
Mert minden reggel újra fél,
Kiknek a lelkét rács takarja,
S elfojtott hangjuk égbe marja.

Hány ember állt már csatatéren,
Hogy ne rabként éljen a föld mélyén,
Hány élet hullt a porba némán,
Hány anya sírt gyermekét várván,
Hány zászló lengett vérben ázva,
Hány álom került sírba zárva,
S hány nép kiáltott egykor bátran,
Hogy szabad lehessen a hazában.

A szabadság nem puszta szó,
Nem csupán egy zászló lobogó,
Nem ünnep, melynek vége egyszer,
Nem dísz, mit viselhet az ember,
Hanem felelősség, tiszta tett,
Mely minden döntésben ott lehet,
Mert szabadnak lenni annyit jelent,
Hogy tiszteled a másik embert.

Szabad az, ki mer gondolkodni,
Ki nem fél kérdezni, változni,
Ki nem hisz vakon minden szónak,
Ki nem szolgája más akaratának,
Ki vállalja saját hibáit,
S nem árulja el álmait,
Ki akkor is igaz marad,
Ha körülötte minden szétszakad.

Szabad az, ki nem gyűlöl másért,
Nem emel falat a másságért,
Ki nem ítél pusztán a névért,
Nem tapos el mások hitéért,
Ki tudja, minden ember egy,
S minden szívben remény dereng,
Mert nincs szabadság szeretet nélkül,
S nincs békesség elfogadás nélkül.

Ne hidd, hogy szabadság a káosz,
Hogy minden tett egyformán jogos,
Mert aki mások jogát elveszi,
Saját szabadságát temeti,
A szabad ember nem rombol,
Nem él mások könnyeiből,
Hanem úgy járja saját útját,
Hogy másnak is meghagyja múltját.

Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a szép szavaknak,
Szabadság kell a művészetnek,
A dalnak, versnek, értelemnek,
Szabadság kell a hit világán,
A kérdésnek és az igazságán,
Mert ahol elnémul minden hang,
Ott a jövő is hangtalan.

Ne zárd kalitkába a lelket,
Ne vedd el mástól a reményt,
Ne oltsd ki más szemében a fényt,
Ne tedd a félelmet törvénnyé,
Mert minden ember szabadnak született,
S nem arra, hogy rettegve éljen,
Aki a másik szárnyát töri,
A saját égboltját is elveszíti.

Láttam már népet térdre hullni,
Láttam már országot elnémulni,
Láttam már igaz szót elásva,
S hazugságot trónra emelve állva,
De láttam szemet újra gyúlni,
Láttam reményt hamuból nyílni,
Mert minden elnyomott világban
Ott él a lázadás a vágyban.

Egyetlen hang is hegyet mozdít,
Egyetlen tett is korszakot fordít,
Egyetlen kéz is hidat épít,
Egyetlen szív is reményt éleszt,
Nem kell hozzá mindig fegyver,
Elég a bátor, tiszta ember,
Ki nem hajol meg a hazugságnak,
S példát mutat az igazságnak.

A szabadság nem örökölt kincs,
Melyhez többé semmi közünk nincs,
Naponta őrizni kell újra,
Nem bízhatjuk pusztán a múltra,
Mert amit egyszer megszereztünk,
Könnyen elveszhet, ha feledtünk,
Ha nem vigyázunk minden jogra,
Új lánc kerülhet a holnapokra.

Ne félj hát attól, hogy más vagy,
Hogy benned külön világ marad,
Ne félj kimondani, mit érzel,
Ne bújj el mások ítéletében,
A saját hangod érték és erő,
A saját utad csak a tiéd,
Mert nem azért születtél e földre,
Hogy mások árnyékában élj örökre.

A szabadság néha fájdalom,
Nehéz döntés egy hajnalon,
Mikor a könny is útjelzővé válik,
S a régi világ darabokra hullik,
Mikor a biztos helyett az ismeretlen vár,
S a szívedben száz kérdés kiált,
De mégis lépsz, mert tudod jól,
Hogy a saját sorsod rólad szól.

Szabadság él a szél szavában,
A tenger végtelen hullámában,
A hegytetőn, hol nincs határ,
A madárban, mely hazát talál,
A napban, mely mindenkire ragyog,
A folyóban, mely utat hagy ott,
S minden ember szívében ott él,
Aki a holnaptól már nem fél.

Ne legyen több néma áldozat,
Ne fojtsa el lánc az álmokat,
Ne legyen bűn az igaz beszéd,
Ne kelljen rejteni a reményt,
Ne legyen úr a félelem,
Ne legyen bilincs az értelem,
Legyen a föld minden lakója
A saját életének alkotója.

Mert nem a falak adnak hazát,
Nem a parancs szabja meg sorsát,
Nem a korona tesz naggyá,
Nem a hatalom tesz szabaddá,
Hanem az ember tiszta lelke,
Aki nem adja fel a hitet,
Aki nem fél a holnap fényétől,
S nem menekül a felelősségtől.

Ha egyszer majd eljön az idő,
Mikor nem kell többé félni,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy szabadon álmodhat és remél,
Mikor a béke nem csak ígéret,
S nem választ el embert az érdek,
Akkor majd büszkén mondhatjuk el,
Hogy a szabadság bennünk kelt fel.

S ha egyszer minden hang elcsitul,
S az utolsó fény is elhalványul,
Maradjon itt egy igaz üzenet,
Mit nem törölhet el az enyészet:
A szabadság nem csupán jog,
Hanem a lélek legmélyebb titka,
S amíg egy ember szabadon álmodik,
A remény lángja sosem alszik ki.

Nem láncolhatod meg a szelet,
Nem zárhatod börtönbe a fényt,
Hiába emelsz falakat az égnek,
Az ember mindig keresi a reményt.
Mert ott, hol bilincs szorítja kezét,
Hol néma parancs uralja szavát,
Ott is őrzi szíve legmélyén
A szabadság örök lángját.

Szabadság, te ősi, szent akarat,
Te vagy a hajnal az éjszaka után,
Te vagy a hang, mely áttöri a csendet,
Te vagy a fény a börtön ablakán.
Te vagy a szívben dobbanó remény,
A gondolat, mit senki el nem vehet,
Te vagy az út, mely végtelenbe vezet,
S a lélek, mely többé nem remeg.

Voltak idők, mikor vér hullott a földre,
Mikor a könnyből folyóvá nőtt a bánat,
Mikor a nép ökölbe szorított kézzel
Követelte vissza elrabolt világát.
A zászlók alatt ezrek meneteltek,
S a félelem helyére bátorság költözött,
Mert egyetlen vágy dobogott bennük:
Hogy szabad legyen az, ki megszületett.

Nem minden börtön épül kőből,
Nem minden lánc kovácsolt vas,
Van, kit a félelem tart fogva,
S van, kit a saját múltja maraszt.
Van, ki mosolyog, mégis rab marad,
Mert nem meri követni álmait,
Pedig a legszűkebb cella az,
Hol az ember feladja vágyait.

Mit ér a gazdagság, ha nincs szabadság?
Mit ér a hatalom, ha félelem kísér?
Mit ér a szó, ha más mondja meg,
Hogy mit gondolj, s mit higgyél?
Mit ér az élet, ha csak létezel,
Ha minden reggel ugyanaz a fal?
Az ember nem azért született,
Hogy mások árnyékában éljen majd.

Szabadnak lenni nem azt jelenti,
Hogy bármit megtehetsz, amit akarsz,
Hanem hogy dönthetsz a saját utadról,
S vállalod azt is, amit választasz.
Hogy nem tiprod el a másik álmát,
Miközben a sajátod keresed,
Mert szabadság csak ott születhet,
Hol tisztelet őrzi az embereket.

Szabad az, ki kérdezni mer,
Ki nem hajt fejet minden szó előtt,
Ki akkor is igazat mond,
Ha ezért száz veszély fenyegeti őt.
Szabad az, ki nem árulja lelkét,
Nem adja el a becsületét,
Ki inkább járja a nehezebb utat,
Mint másoknak élje az életét.

Nézd csak a madarat az égen,
Mely szárnyát tárja a szél felett,
Nem kér engedélyt a felhőktől,
Csak követi a végtelent.
Nézd csak a folyót, mely utat talál,
Ha szikla állja is útját,
Mert minden akadály mögött
Új meder várja a szabadságát.

De mondd, mi lesz, ha elfelejtjük,
Hogy a szabadság nem magától él?
Ha hallgatunk, mikor kiáltani kell,
S félrenézünk, ha más szenved épp?
Ha hagyjuk, hogy a hazugság uralkodjon,
S az igazság némán földre hulljon,
Akkor a lánc már nem kívülről szorít,
Hanem bennünk kezd el összeforrni.

Nem kell mindig kardot emelni,
Nem kell mindig harcba indulni,
Néha elég egy őszinte mondat,
Egy kéz, mely mer másikhoz nyúlni.
Egy bátor tett, egy tiszta gondolat,
Egy ember, ki nemet mond a rosszra,
Mert a szabadság apró lépésekből
Épül fel újra és újra.

Szabadság kell a kimondott szónak,
Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a hitnek, álomnak,
S a szívből fakadó akaratnak.
Szabadság kell minden embernek,
Nem csak annak, ki hangosan beszél,
Mert ahol csak egyetlen hang szabad,
Ott az egész világ rabként él.

Ne hidd, hogy a csend mindig béke,
Ne hidd, hogy a meghajlás erény,
Van, amikor az igazságért
Fel kell emelni a tekintetünk mélyén.
Van, amikor a hallgatás bűnné válik,
S a bátorság az egyetlen remény,
Mert aki mindig csak félve él,
Annak bilincs lesz minden reggelén.

Szabadság, te nem vagy ajándék,
Melyet egy kéz kegyesen átad,
Te vagy az ember legmélyebb joga,
Melyet nem törölhet el semmilyen hatalom.
Nem vagy kiváltság, nem vagy jutalom,
Nem birtokolhat egyetlen király,
Mert ahol ember él a földön,
Ott a szabadság joga is megáll.

Vannak, kik zászlót lengetnek érted,
S vannak, kik csendben halnak meg,
Vannak, kik nevüket sem hagyják ránk,
Mégis értünk áldozták életüket.
Lépteik nyoma bennünk tovább él,
Bár sírjuk fölött már fű terem,
Mert minden szabadon dobbanó szívben
Ott él egy darab a múltból, idelenn.

Ne hagyd, hogy más írja meg sorsod,
Ne engedd, hogy elvegyék a hangod,
Ne cseréld aprópénzre az álmod,
Ne add fel soha önmagad.
Mert lehet szűk az út előtted,
Lehet viharos még az ég,
De amíg a lelked szabad marad,
Addig nem győzött le a sötétség.

A szabadság néha fájdalom,
Néha magány és nehéz döntés,
Néha egyedül maradsz az úton,
Miközben körülötted mindenki elfordul.
De jobb egy igaz, szabad élet,
Mint ezer nap hazug nyugalom,
Mert a lélek nem arra született,
Hogy mások lábánál legyen otthon.

És ha egyszer majd megkérdezik tőled,
Mit jelentett számodra a szabadság,
Ne csak nagy szavakkal válaszolj,
Mutasd meg, hogyan éltél igazán.
Mutasd meg, hogy mertél szeretni,
Hogy mertél hinni és dönteni,
Hogy nem hagytad mások álmát
A saját félelmedbe temetni.

Mert szabadság az is, ha szeretsz,
Ha nem kell álarcot viselned,
Ha könnyedén kimondhatod, ki vagy,
S nem kell szégyellned a lelked.
Ha nem ítélnek meg a múltadért,
Ha nem büntetnek a hangod miatt,
Ha minden ember ember lehet,
És nem kell félnie a holnaptól.

Egyszer talán eljön az idő,
Mikor nem lesz szükség kiáltásra,
Mikor nem kell vérrel írni,
Hogy az embernek joga van a szabadságra.
Mikor a különbség nem választ szét,
S a béke nem csupán üres szó,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy a szabadság természetes való.

Addig azonban őrizd a lángot,
Mely benned ég és utat mutat,
Ne engedd, hogy kioltsa a félelem,
Ne engedd, hogy elnyelje a múltad.
Ha elesel, állj fel újra bátran,
Ha bezárnak, álmodj tovább,
Mert a szabadság ott kezdődik,
Hol az ember nem adja fel önmagát.

S ha egyszer majd elnémul minden,
Ha nem marad más, csak az ég,
Akkor is zúgjon benned a szó:
Szabadnak születtem, s szabad leszek még!
Mert nem a lánc, nem a fal, nem a fegyver
Mondja meg, meddig érhet a lélek,
Amíg az ember szívében él a szabadság,
Addig a világ sem lehet egészen sötét.

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

Derekas nap a mai nap.
Január dereka és a tél dereka.
Mától minden eltelt nappal,
közelebb kerül az áhított tavasz.

Még itt a tél javában.
Hó is esett, megfagyott minden, kihűlt a táj.
Tiszta, jeges szél fúj,
próbálgatja még a tél a fogát.

Körülöttem szürke csend,
egybeolvadt a fent és a lent.
Nem hallatszik és nem látszik semmisem.
A végtelenben szabadon lebegek.

Ez a hely nagyon kedves nekem.
A pamutszerű gyerekkori álmokban,
itt mindig boldog vagyok és
csodaszép, ragyogó nyár van.

Most fagyos, kihalt a vidék,
de így is megkapó.
Hőn szeretett Balatonom nem látható.
De tudom, hogy itt hever a lábaim előtt,
s ha a napfény befűzi arany fonalát, felszáll a köd.

Látható lesz a vékony jégtükör,
a smaragd fényű nyugalom tükre.
Hol békére lelsz és megpihen a lélek.
Ez a természet nyugodt suttogása,
meghallod, ha szíved tárva.

Siófok, 2025. január 15. -Gránicz Éva-

Higgy bennem, ha fúj a szél,
s én a kabátom alá rejtelek,
higgy ha szakad a tél,
hogy úgy ölelhesselek.
Karomban együtt
várjuk a csodát,
mikor a kikelet még oly messze van,
s ha majd leveti tél hideg zubbonyát,
ne higgy az üres szavakban.
Mások kik tavaszt ígérnek,
jussuk ne légy oly könnyedén,
tudd, hogy mindig itt vagy velem,
a szívem legbelső rejtekén.
Megóvlak örökké,
s féltve őrizem,
perceink minden pillanatát,
ahogy az élet mély gödreiben,
nyertünk meg együtt közös csatát.
Azt is amikor a szél zúgott,
körülöttünk minden elbukott,
s te hittél bennem,
ahogy senki más; úgy ahogy
még senki nem tudott.