Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.

Hallom kopogását a szakadó esőnek
Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.
Ma mind közös ügyért jöttek:
Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.

Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,
Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.
Nem lesznek már közös, szép napok,
Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.

Lelkem még küszködik, érzem;
Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,
Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,
S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.

Nem fáj semmi, nem bánt már senki,
Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.
Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,
Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.

Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,
mint kósza árnyék a nyári napsütésben.
Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,
s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.

2015.

Gomolyogva lassan úsznak
A szürkület takarói
Alattuk izzad a föld
Amerre haladnak
Csak a szél szab irányt
Vándorlásuknak
A szakadt palástokon
Átszűrődik még némi fény
És sejtelmes hangokkal
Zeng az alkonyi tünemény.

Lógatja lábát
A lassan ereszkedő cseppenés
Villámokkal vegyül
A rendszertelen dörrenés
Majd ahogy lassan elcsendesül
A távoli morajlás
Nem marad csak az esőzuhogás.

Zöldelő illattal felüdül az est
Nyitott ablakokon
Beszűrődik varázsa
Gyertyafénynél párolog a homályba
Pár kósza gondolat
Az ásító idő
Settenkedve szövi az álmokat.

Monoton dallam surran
Folyvást a fülekbe
Ritmusát adja kintről
Az ereszen peregve
Az eső-csepp kopogás
Meg a ketyegés a benti nóta
Hivogat álomligetből békésen
Reggelig egy randevúra.

Időt kérek
Kis türelmet
Aztán a csábításnak
A kérésnek eleget teszek
És bár oly lenyűgöző
A fenséges előadás
Maradnék ez nem vitás
De jön az álom
Most már türelmetlen
És a tollat is elejtem
....ezt most befejezem.

Lágy dallamokat játszó
vágyak tüzében.
Ihletmámortól parázsló,
kósza gondolat.

Tollhegybe kúszik,
s papíromat elöntve,
emlékeket idéz a mozzanat.

Érzésekből erőt merít,
tükörképem mosolyog.
Elfordulok, múltba repít,
s látomásban andalog.

Emlékeim mozaikba rendezem,
s gondolatban elmerülve,
hallgatózom csendesen.

Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.