Idő 
Értékelés 
Értékelés Időtlenül öregedő, rozsdásan átbarázdált arcomat,
Lassan színezi közeledő tél, finoman szitáló hava…
A hűlő hideg elural, befagyassza az ércsatornámat,
A vég lassan felássa az élet kertjét és úgy fogy… udvara.
Vecsés, 2014. szeptember 9. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként
Lassan színezi közeledő tél, finoman szitáló hava…
A hűlő hideg elural, befagyassza az ércsatornámat,
A vég lassan felássa az élet kertjét és úgy fogy… udvara.
Vecsés, 2014. szeptember 9. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként
Fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
(3 soros-zárttükrös)
Dörömbölő síkságon, egyre messzebb és magasabban zokog a baj… Át a hullákon.
Katonák lövik és másképp is irtják egymást, Nem létező -végső- szeretet társításon…
Dörömbölő síkságon, egyre messzebb és magasabban zokog a baj… Át a hullákon.
*
(Septolet)
Terjedő baj, dörrenő zaj,
Átható jaj…
Önpusztító emberi faj.
Helyzetünk:
Szenvedünk…
Reszketünk,
Hogy elveszünk.
*
(HIQ trió)
Testvéri
Szeretet nincs is?
Háború!
Időben
Élettelen és
Térben is!
Asszonyok
Élte csak sírás!
Halk sírás…
*
Anya orcáján ború…
Fia ifjú férfiú,
Harcba hívja a háború.
Szomorú,
Szigorú,
Iszonyú
Háború.
*
(Senrjon trió)
Katonák imája, mint
Hajótörötteké. Péntek nincs…
Élet gyászfoltos…
Harc, véres koszorúban!
Koszorút természet megfonta!
Élet gyászfoltos…
Harc halál-koszorúban!
Hontalan mise… elhallatszik!
Élet gyászfoltos…
*
Halál tombol –
Létet rombol…
Hazafi harcol, hitvese imákat mormol.
Kedvesünk,
Gyermekünk,
Nemzetünk
Óvd Istenünk.
*
(Leoninus csokor)
Torz arcok vigyorognak, de a jó és szép szavak nem használnak!
Össze gereblyézett jajok bőszen ölelkeznek, szent szolidaritással, fékezhetetlenek…
Síksági facsoportból előzúgó szél, sisakleverő, csak hazafiasáról beszél!
*
(septolet csokor)
Mostoha délibáb karmazsint vetít, tájra terít.
Fájdalom elborít,
Látvány tébolyít.
Szétnézek –
Rémképek,
Élmények:
Rémségek.
*
Katonák vére már eláztatta mezőt, itt úgysem használ, nem használnak kereplőt.
Testvér! És újból felváltotta posztján a zubogó csöndet, elássák halott elődöket!
Ki még él szenved és szenvedést lát! Parancsnok meg tüzelj… az akkurátusát!
*
Távolban színfolt – vöröslő vérfolt…
Erőszak gyilkolt,
Zsúfolt a sírbolt.
Parancsszó
Hallható,
A jajszó
Átható.
*
Mínusz húszban a vércsőpp piros és már hideg, a halál is fázik? Mert már feszeng!
Mint a szemafor tilosa, oly piros a véres föld, ahol a férj és fiú van, az a véres föld.
Búzamezők is elázottak, piros a búzaszár, katonákat összefogdossák és viszik már…
*
Ott fekszik egy katona,
Harcnak hősi bajnoka…
Várja haza asszonya.
Gyászjelentés –
Késdöfés,
Tisztelgés –
Édeskevés.
*
Katona csak attól lesz, hogy egyenruhát kap és fegyvert. Be is járják lövés elől a bunkert.
Európa, látszik nem szégyelli magát, segítőn csak bővíti háború poklát!
A nagymenőket nem érdekli a százezernyi halott, a döntnökök hada tudatlanságtól bigott…
*
Bánat áztat
Özvegyi fátylat…
Fizettünk nagy árat -
Nagy ember von vállat.
Hatalmasok,
Tudatlanok – Miattatok
Jajgatok.
Vecsés, 2023. május 4. – Pápa, 2023. június 1. -Kustra Ferenc József - írtam: a világ, az emberi-ség jelen történelmi helyzetéről. A septolet csokor: szerző-, és poétatársam Nagyné Vida Renáta írása! [Íródott: Bencz Boldizsár: (1901 – 1949) azonos c. verse átirataként.]
(3 soros-zárttükrös)
Dörömbölő síkságon, egyre messzebb és magasabban zokog a baj… Át a hullákon.
Katonák lövik és másképp is irtják egymást, Nem létező -végső- szeretet társításon…
Dörömbölő síkságon, egyre messzebb és magasabban zokog a baj… Át a hullákon.
*
(Septolet)
Terjedő baj, dörrenő zaj,
Átható jaj…
Önpusztító emberi faj.
Helyzetünk:
Szenvedünk…
Reszketünk,
Hogy elveszünk.
*
(HIQ trió)
Testvéri
Szeretet nincs is?
Háború!
Időben
Élettelen és
Térben is!
Asszonyok
Élte csak sírás!
Halk sírás…
*
Anya orcáján ború…
Fia ifjú férfiú,
Harcba hívja a háború.
Szomorú,
Szigorú,
Iszonyú
Háború.
*
(Senrjon trió)
Katonák imája, mint
Hajótörötteké. Péntek nincs…
Élet gyászfoltos…
Harc, véres koszorúban!
Koszorút természet megfonta!
Élet gyászfoltos…
Harc halál-koszorúban!
Hontalan mise… elhallatszik!
Élet gyászfoltos…
*
Halál tombol –
Létet rombol…
Hazafi harcol, hitvese imákat mormol.
Kedvesünk,
Gyermekünk,
Nemzetünk
Óvd Istenünk.
*
(Leoninus csokor)
Torz arcok vigyorognak, de a jó és szép szavak nem használnak!
Össze gereblyézett jajok bőszen ölelkeznek, szent szolidaritással, fékezhetetlenek…
Síksági facsoportból előzúgó szél, sisakleverő, csak hazafiasáról beszél!
*
(septolet csokor)
Mostoha délibáb karmazsint vetít, tájra terít.
Fájdalom elborít,
Látvány tébolyít.
Szétnézek –
Rémképek,
Élmények:
Rémségek.
*
Katonák vére már eláztatta mezőt, itt úgysem használ, nem használnak kereplőt.
Testvér! És újból felváltotta posztján a zubogó csöndet, elássák halott elődöket!
Ki még él szenved és szenvedést lát! Parancsnok meg tüzelj… az akkurátusát!
*
Távolban színfolt – vöröslő vérfolt…
Erőszak gyilkolt,
Zsúfolt a sírbolt.
Parancsszó
Hallható,
A jajszó
Átható.
*
Mínusz húszban a vércsőpp piros és már hideg, a halál is fázik? Mert már feszeng!
Mint a szemafor tilosa, oly piros a véres föld, ahol a férj és fiú van, az a véres föld.
Búzamezők is elázottak, piros a búzaszár, katonákat összefogdossák és viszik már…
*
Ott fekszik egy katona,
Harcnak hősi bajnoka…
Várja haza asszonya.
Gyászjelentés –
Késdöfés,
Tisztelgés –
Édeskevés.
*
Katona csak attól lesz, hogy egyenruhát kap és fegyvert. Be is járják lövés elől a bunkert.
Európa, látszik nem szégyelli magát, segítőn csak bővíti háború poklát!
A nagymenőket nem érdekli a százezernyi halott, a döntnökök hada tudatlanságtól bigott…
*
Bánat áztat
Özvegyi fátylat…
Fizettünk nagy árat -
Nagy ember von vállat.
Hatalmasok,
Tudatlanok – Miattatok
Jajgatok.
Vecsés, 2023. május 4. – Pápa, 2023. június 1. -Kustra Ferenc József - írtam: a világ, az emberi-ség jelen történelmi helyzetéről. A septolet csokor: szerző-, és poétatársam Nagyné Vida Renáta írása! [Íródott: Bencz Boldizsár: (1901 – 1949) azonos c. verse átirataként.]
(3 soros-zárttükrös duó)
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Egyenesen isteni illatot -orgonát- kerget lég.
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja,
Kutyák is elaludtak, ha mindkettőnek szép volt az álma.
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja.
*
Kék ég alatt csendben álmodom,
Orgonaillat száll és kísér utamon.
Hajnalfény játszik az égen,
Kutya sem ugat.
Csend ül réten,
Orgona száll a szélben,
Szívemben béke ébren.
**
(leoninus)
Kitárt ablak mellett aludtunk, de nem álmatlansággal vajúdtunk.
A szobánk egy nagyon szerény hajlék, de idefűz sok boldog emlék.
Szép tüllfüggönyünk van, azon át most is jócskán beragyog a kelő nap... az van.
Éjjel egyszer fönt voltam, hold csipkét kötött, árnyéka a padlóra költözött…
Szerény hajlékunkban pont elférünk ketten, meg a két kutyával a kertben.
Nálunk tisztaság és rend van, ajtót magunkra zárjuk, látszik itt lakó van.
Kertünkben nap lángol és tűzhabot hint, ha függöny engedi, oda is hint…
Míg holdfény ezüstösen mindent beterít, itt vagyunk, más lakót nem kerít.
*
Nálad, csend is otthon van,
Fény sző rá álmot boldogan.
Átszűrve jön a fényár,
Hallgat a ház,
Kutya szuszog már.
Fény vetül… a csipkés sugár,
Két szív mást ide nem vár.
*
(senrjon duó)
Rügyfakadás idején
Szép tavaszi dalok, de szólnak…
Nem kell más nekünk!
Legyen így, mutasd meg, kín,
Öröm él még, te hajnali kék…
Nem kell más nekünk!
*
(tükör apeva duó)
Rügy
Éled,
Tavasz int.
Szólnak dalok,
Nem kell más nekünk.
Nem kell más nekünk,
Szólnak dalok,
Tavasz int.
Éled
Rügy.
*
Kék
Éled,
Öröm él.
Hajnali kék,
Fájdalom tűnhet.
Fájdalom tűnhet.
Hajnali kék,
Öröm él.
Éled
Kék.
Vecsés, 2023. március 15. – Siófok, 2025. június 11. -Kustra Ferenc József- íródott: mint Szergej Jeszenyin (1925): azonos c. versének kétszerzős átírta! Az alapverset én írtam, a kiegészítő-ket, Gránicz Éva: szerző-, és poéta társam.
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Egyenesen isteni illatot -orgonát- kerget lég.
Langyos már az új hajnal, szép kék a kora májusi ég,
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja,
Kutyák is elaludtak, ha mindkettőnek szép volt az álma.
Már föl is keltem, de még meg se zörrent a kiskapu zárja.
*
Kék ég alatt csendben álmodom,
Orgonaillat száll és kísér utamon.
Hajnalfény játszik az égen,
Kutya sem ugat.
Csend ül réten,
Orgona száll a szélben,
Szívemben béke ébren.
**
(leoninus)
Kitárt ablak mellett aludtunk, de nem álmatlansággal vajúdtunk.
A szobánk egy nagyon szerény hajlék, de idefűz sok boldog emlék.
Szép tüllfüggönyünk van, azon át most is jócskán beragyog a kelő nap... az van.
Éjjel egyszer fönt voltam, hold csipkét kötött, árnyéka a padlóra költözött…
Szerény hajlékunkban pont elférünk ketten, meg a két kutyával a kertben.
Nálunk tisztaság és rend van, ajtót magunkra zárjuk, látszik itt lakó van.
Kertünkben nap lángol és tűzhabot hint, ha függöny engedi, oda is hint…
Míg holdfény ezüstösen mindent beterít, itt vagyunk, más lakót nem kerít.
*
Nálad, csend is otthon van,
Fény sző rá álmot boldogan.
Átszűrve jön a fényár,
Hallgat a ház,
Kutya szuszog már.
Fény vetül… a csipkés sugár,
Két szív mást ide nem vár.
*
(senrjon duó)
Rügyfakadás idején
Szép tavaszi dalok, de szólnak…
Nem kell más nekünk!
Legyen így, mutasd meg, kín,
Öröm él még, te hajnali kék…
Nem kell más nekünk!
*
(tükör apeva duó)
Rügy
Éled,
Tavasz int.
Szólnak dalok,
Nem kell más nekünk.
Nem kell más nekünk,
Szólnak dalok,
Tavasz int.
Éled
Rügy.
*
Kék
Éled,
Öröm él.
Hajnali kék,
Fájdalom tűnhet.
Fájdalom tűnhet.
Hajnali kék,
Öröm él.
Éled
Kék.
Vecsés, 2023. március 15. – Siófok, 2025. június 11. -Kustra Ferenc József- íródott: mint Szergej Jeszenyin (1925): azonos c. versének kétszerzős átírta! Az alapverset én írtam, a kiegészítő-ket, Gránicz Éva: szerző-, és poéta társam.
ISMÉT ÍROK KEDVES ÚR
opus tantum fictivus!?*
Hát ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
Mert-hát nem vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen nyers módján)
számtalanszor megmondta.
No lám!
Most sem tartok sem rímet,
sem ritmust, sem szótagot,
mint a borsó, lepereg rólam minden,
s a Nagy Művészet elhagyott.
Önben, Kedves úr,
tudom hogy irányomban
ellenszenv s harag dúl,
melynek okát nem találom,
pedig nem kértem, hogy
legyen tisztelőm, vagy barátom.
S a magas lóhoz (min ül),
tudom, hogy nem passzol
nyereg helyett hokedli,
de ostoba szamárként,
mégsem hagyhatom magam:
úri passziója által megkövezni.
Higgye el Kedves úr,
(aki ugyebár sokkal több tőlem)
ha belém rúg olykor-olykor,
forogni fog lelke a temetőben.
Mert nem dicsőség
leköpni a senki-semmit,
ki azt sem érti tán, hogy
miért is tapossa meg lelkit.
Feljebb nem ér Kedves úr,
ha magamfajta gödörbe lép,
(ki lennék két zárójel közt)
akár csak az alja nép.
Mert ugyebár,
Költőnek lenni az szent dolog,
s hogy engem köztük lásson
Kedves úr,
attól "jótét lelke" háborog.
De hát nem is vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen módján)
számtalanszor megmondta.
És mégis...
Lám ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul,
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
Budatétény 2017. január 6.
* a vers csak fikció!?
opus tantum fictivus!?*
Hát ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
Mert-hát nem vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen nyers módján)
számtalanszor megmondta.
No lám!
Most sem tartok sem rímet,
sem ritmust, sem szótagot,
mint a borsó, lepereg rólam minden,
s a Nagy Művészet elhagyott.
Önben, Kedves úr,
tudom hogy irányomban
ellenszenv s harag dúl,
melynek okát nem találom,
pedig nem kértem, hogy
legyen tisztelőm, vagy barátom.
S a magas lóhoz (min ül),
tudom, hogy nem passzol
nyereg helyett hokedli,
de ostoba szamárként,
mégsem hagyhatom magam:
úri passziója által megkövezni.
Higgye el Kedves úr,
(aki ugyebár sokkal több tőlem)
ha belém rúg olykor-olykor,
forogni fog lelke a temetőben.
Mert nem dicsőség
leköpni a senki-semmit,
ki azt sem érti tán, hogy
miért is tapossa meg lelkit.
Feljebb nem ér Kedves úr,
ha magamfajta gödörbe lép,
(ki lennék két zárójel közt)
akár csak az alja nép.
Mert ugyebár,
Költőnek lenni az szent dolog,
s hogy engem köztük lásson
Kedves úr,
attól "jótét lelke" háborog.
De hát nem is vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen módján)
számtalanszor megmondta.
És mégis...
Lám ismét írok Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul,
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
Budatétény 2017. január 6.
* a vers csak fikció!?
[pamflet]
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
