Élet csak egy van,
Jól kellene használni.
Lét nagy ajándék.

Az életspirállal írható le az élet?
Az mutatja meg az életed… egész létet!

Van fehér spirál, mi a pozitív
És piros spirál, ami negatív.
Belül van az éned, ez nagy origó,
Kívül kör zárja, mint kerítés… hohó!
Fehér belül széles, szűzies, kívül már vékony,
Piros belül kezdődik, kívül széles, kártékony.
Mi vagy Te a nagy spirál játékban? Tán' a golyó?
Sorsod a rugós lökő, golyó nocsás, mint bolygó?
Változik folyvást a pozitív és negatív
Utadon biztos nem oly' sok a diadalív.

Belül az origóban a felettes éned
Közérzetedtől függ, Tenmagad hogyan érzed.
Az életed folyását Te, hogy látod és a buktatókat?
És elhasalsz, vagy zihálás nélkül veszed a kaptatókat?

Az életspirál szélére jutni nem egy leányálom,
Kérlek, hogy ne tégy olyat, hogy mondani kelljen: úgy bánom.
Ha a börtönbe csuknak, vagy nagy kaszás alanya leszel
Akkor bizony Te már új életspirált biztos nem veszel.

Egyenes élete senkinek nincsen, az mind csak spirális
És sokaknak ráadásként olyan büdös, mint egy kanális.
Lehet még a spirálod is görbe,
Untalan csak mész-mész körbe-körbe.

Az sem olyan jó, ha egyenes a spirálod
Mert akkor már utolért végzetes halálod.
De ezzel persze ne siess,
Ha az élet veled szíves…

Ha majd az életvonatod az utolsó spirál kanyarban
Kisiklik és Te kiesel, landolhatsz a betonárokban.
Akkor még röptében jobb híján fogsz Te imádkozni
Ha ateista voltál is, erre fogsz szorítkozni.
Életben lőnek is ránk, fülünk mellett süvítenek a golyók,
Én oltári nagy szerencséd van, ha ezek csak puha hógolyók…

Ha néha esőfelhők lógnak életrétek felett,
Akkor kitörnénk, elmennénk egy nagy probléma mellett.
Hogyan lehet a spirálban gondtalanul dönteni?
Ki lehet életproblémákat a vízzel önteni?


Életspirál mutatja, bár akárhogy szeretnéd, nem vagy szabad!
Mert szabadság nem létezik, mely, az összes körülményből fakad!

Szabadság nem létezik, körülmények gátlása miatt
Mert azokat levetni nem lehet az életünk alatt.
Megoldás nincsen, csapódunk az életspirálban
Mely olyan, mint elsétálni a labirintusban.
Sokan vannak, kiket csak a szabadságvágy űz
Velük élni oly' nehéz, mert nagy bennük a tűz.

Spirálban is alkonyodik, eljő a bíborral festett est,
De a csak a szerencsésnek olyan a sorsa, hogy ilyet fest.
A többségnek a kín estéje jön el, nem feledhető,
Mert az életspiráljában csapódva nincs elő-tető
Tavasszal még vegetál, de sarjad a mező...
Bús az őszi lombhullás... több mint kifejező.

Ki hogy alakul, milyen ember, olyan az életspirálja
A dolgait ennek megfelelően jól-rosszul csinálja.
Van, akinek a spirálja önmagába fordul vissza
És van, aki a körből kirepül, ennek levét issza…

Ahova születünk olyanok a körülményeink,
Kinek az apja király volt, ő lesz a mi királyfink
Aki gazdag család életspiráljában jött világra,
Korán tanulta, már kiskorában is a pénzt imádta,
Kinek -ha az jutott- a családja koldusszegény és éhezik,
Annak életspirálja olyan, hogy talán… súlyosan vétkezik.

Életspirálunktól függhet attól, hogy jók vagyunk-e?
Valamint attól, hogy átérezzük, rosszat tettünk-e?
Ettől függ, hogy a gyermekünket szeretjük, és hogyan neveljük
Meg a családot, rokonokat, barátokat hogyan szeretjük.

Előfordul, hogy valaki életspirálja korán megszakad
Sőt van, ki bármit tesz, mellette a fránya élet csak elhalad.
Van, kinek az életspiráljában friss mezőillat terjeng
És létezik, ki egész életében, hideg sárban fetreng.

Életspirál lehet a szerencse mesebeli tartálya
De bóklászhat benne a patás ördög, mit rúg: a fartája…

Vörös pipacsok integetnek nekünk, rétek zöld színében,
De ne feledd, ez káros gaz, bármily szép az ember szemében.
És a vérszínű -piros- vér, mi minket soha el nem hagyó
Az ereink foglya.. néha lázad és folyik a csavargó…

Vannak persze kevesen elkötelezett jók
Ők a kevesek, akik mutogatni valók.
Jó ember, kinek az életspirálja erőszakmentes
És milyen ember, akinek a bűn a legnagyobb szegmens.

Életspirálként működik a mi egyéni sorsunk,
De van családi és társadalmi életspirálunk.
Kinek az életvonala rosszul, körbe-körbe megy
Előbb utóbb elszédül, saját életére rámegy…
Akinek meg hepehupás, göcsörtös sínen húz a mozdonya,
Annak életét nem ezüstözi, világítja fényorgona.

Vannak az életspirálunkban események, miről nem tudunk
Élet alakulhat úgy, hogy rejtélyek közé látni nem fogunk...
Lesz-e, hogy visszakapsz valamit befektetett szeretetedből?
Pucold ki az eszed, lelked és feledj mindent a keservedről!

Az életspirál
Miben benne az élet.
Élni, mi jutott…
Van, kire süt a napfény.
Mindenkinek aranyfény?!

Vecsés, 2014. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott: (avagy spirális a létünk…?!)
Versben és az eleje haiku, a vége tanka…

A tengeri vihar fölvette torz arcát,
És lehet, hogy a gyűlölet hatotta át,
Mert fékeveszetten tombolta ki magát.

A vihar annyira heves volt, hogy nem jutott szóhoz,
Vert, fújt, csapkodott, esett… hasonló depresszióhoz.
Akik hajón voltak imádkoztak, mindenhatóhoz.

Ármány volt a többnapos ember ellenes vihar,
Megfejteni senki nem tudja, hogy ez mit takar…
Ima sem segített, mert nem maradt abba hamar.

Kint voltak a mentőhajók és eltűnt hajót kerestek,
De csak vihar hullámra leltek, amik fékeveszettek...
Vajon, a hajó és kétszáz utasa, hová lehettek?

Az eltorzult vihar, mint egy vadult rettenet…
A Waratah hajó gyors volt, de nem győzhetett.
Több cirkálót is kiküldtek, mint keresőket…

Ezerkilencszázkilenc, július huszonnyolcadikán,
A Clan MacIntyre hajó is kereső hajó lett most-mán.
A Jóreménység fokát, még soha nem látott vihar borította be,
Jó volt a hajó, nagy gépekkel, próbáltak előre menni semmibe.
A szél rendkívüli és rettenetes erővel fújt,
Valósággal felszaggatta a vizet, sőt belebújt.
A gőzös, bár teljes gőzzel dolgozott előre,
De a szél hátra fújta őket, hullámtetőre.

Augusztus tizedikén a hajót még mindig többen keresték,
Időjárás még megvolt, „Waratah időjárásnak” elnevezték!
Rövid széllökések okozta brutális taszigálás a lényege
És bíbor-fekete égen száguldó felhőzet is még jellemezte.
A vihar nem kímélte az óceánt, és saját magát,
Tizenkét méteres hullámokkal kísérte a csatát!
Kutató, vontatóhajókat időjárás visszakergette a kikötőbe,
Folyamatos pörölycsapások és szélnyomás... rongálódott hajók szerkezete.

Hajót így, sohasem találták meg,
Hogy hová lett, sohasem tudták meg.

Vecsés, 2016. július 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Megtörtént eset ihletésével.

Amit én érzek szerelmes szívemben…

Te nem érzed, amit én érzek, vagy tán' érezhetnék?
Hidegen, velem mindig, egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak, magányomban…

Az én keblem érzése érted állt ki mindig,
És volt, hogy eljutottunk a szerelmes szintig.
A szívem, nem felejt el semmit, mert akkor megfakulna,
És csak vágyamat ölelném magamhoz lélek-vakulva.

Az élet tengerén lehet haladni, nagyon kell evezni!
De szerelmi csalódások tengerében minek evezni?
Mondd, miért?
Mond, kiért?

Lehetnék pára, vagy esőcsepped, de a hópelyhed vagyok,
Magadról lesöpörtél, rám hoztad… jönnek pusztító fagyok.
Amíg Te nekem voltál, az én lelkemben nyár volt,
A szerelem a lelkemben nyári aratás volt.

Aztán, csak úgy itt hagytál, el is mentél, régen nem vagy már.
Úgy csináltál, mint akinek a szárnya kinőtt… elszálltál.
Végtelen üresség a lelkemben, mi nekem, utánad maradt,
Közben én csak sirattalak, zokogtam, de az idő csak haladt.
Minden nap este lefekvésem, a szerelmeddel, veled telik,
Reggel meg együtt ébredünk, a nappal bánatban bővelkedik.

Nincs már… de mit ér egyébként is a csók, hogyha nem szeretsz?
Mit ér ölelés, ha elmentél, közelemben nem lehetsz?
Én egyedül álmodok,
Csak utánad vágyódok…

Vecsés, 2015. február 2. – Kustra Ferenc József

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!

Vajh, vízióm van megint…?

A napkelte reggelre aranyfény kaftánt vett,
Ma is lesz egy új, tán' szép nap, de nem mindegy, hogy milyen.
Lesz szeretet és jólét is, de az bizony kicsinyen?
Megváltásunk… bűneinkből eredeztetett.

Telihold is ment aludni a fátyol-felhős égről,
Enni már nem kapunk lassan, csak tápos-zaftos semmisét,
Már a pap sem vigasztal, fásultan celebrálja misét.
Az ember lelke bizsereg a sok szép népmesétől.

Emberek! Vásároljunk be, legyen otthon, falazó homok,
Legyen sokféle szaloncukor, mert jövőre is lesz karácsony,
Meg legyen száraz kenyér, penésztelen, ez tanácsom, farácson.
Meg talán legyen sok gyolcskendő, vizes, ha izzad a homlok…

Majd ha megyünk nem hátszéllel, de szembe… jól összekapaszkodunk.
Ha minden rosszul sül el, akkor még megfagyhatunk a melegben,
De az biztos, hogy gyorsan kihűlhetünk, fájó szeretetlenben.
Ha nem akar mindenki arra menni, jól összeakaszkodunk!

A nap meg csak virít az aranyfény kaftánjában
Csak nálunk nem változott semmi sem, mert halljuk a mesét,
Főleg modernt erőltetik, benne a nekünk semmisét.
De reggel rácsodálva nézi, van ő már másban…

A szépséges-szép hajnalfényre, legott ideér az est-ború…
Nem vagyok és semmi.
Nem vagyok én senki!
Elrohant a nappal, elfutott, de… ezért, nem vagyok szomorú…

Érzem, hogy előírva a lépésemben a szent tánc nekem,
Gondoltam is, hogy ez a rituálé meg minek nekem?
Csak botladoztam meg toporogtam, és volt hányingerem!
Nem születtem buddhista szerzetesnek, nem is használt nekem…

Íme és lám, a mai nap sem különb, ilyen az emberi lét!
Pedig én is láttam, az aranyfény kaftán igen jót ígért,
De abból csak annyi jutott, amennyit a hajnal is megért…
Semmi nem változik, tömeg meg boldogan éli a semmisét!

Vecsés, 2014. december 21. - Kustra Ferenc József