[pamflet]

Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.

Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.

A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.

A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.

- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!

Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.

Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.

Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.

Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -

Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.

- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.

Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.

Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.

- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.

A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.

- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.

Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!

Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!

Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.

- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!

Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.

A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.

Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!

A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -

- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.

Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.

Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.

- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.

E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.

Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.

Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.

Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...

Pest-Buda 2012. június 4.

(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.

(3 soros-zárttükrös duó)
Jaj, de rossz manapság a világ, mert fölmelegedésben nincs hó,
Mikulás prémben, kapucniban, nem dicsekszik, hogy… de jó hahó…
Jaj, de rossz manapság a világ, mert fölmelegedésben nincs hó

Mikulásnak a szánja, nyikorog, de nem siklik,
Még meg is van rakva, ő meg nagyon erőlködik…
Mikulásnak a szánja, nyikorog, de nem siklik.

(tíz szavas)
Majd’ ’alsóra’ kell vetkezni, téli nyárban,
Majd jő Mikulás kisgatyában…

(Leoninus duó)
Mikulásnak mennie kéne, de nem engedi vastag prémje!
Persze, tudjuk… ilyen hőségbe nincs semmi más lehetősége,
Igy csatasorban állna jól nekivetkőzött, inkább gyürkőzött!
Levette bundát, kapucniját… izzadt lábáról, nemezcsizmát…
Igy má’ majdnem gatyába kezdte csomagolást hátizsákokba…
Nem volt rest, rakodott, de alig győzte a sok-sok vinni valót.

Imát mondott is a jó istenhez, csak három nap alatt, hogy ér el gyerekekhez,
De mikulás egy ötletgazda, elővette a gördeszkáját… élet gyertyája.
Sietett, sorba töltötte a hátizsákokat, fölvette meleg papucsokat!

(Bokorrímes)
Esze nem hagyta, mert tudta, hogy... igyekvés, mert rövid a három nap,
Utolsó mentségben, eszébe jutott barátja az otthoni pap...
Tudta a gördeszkát nem kell tankolni, meg jó, hogy nem is defektes.
Egy számít, a reá váró gyerekekhez kell érni, mi lényeges!

(senrjon)
Indult gördeszka vonat.
Földön húzottak hátizsákok.
Minden oly’ sáros…

(HIQ)
Gyerekek!
Fehér szakállas…
Már úton…

Vecsés, 2025. december 3. – Kustra Ferenc József

Megöregedtem, időm biztos nem áll meg, gyorsacskán kihalunk… vének,
Hamvainkat szétszórják a semmibe… mit okos telefonon néznek.
Utánunk jönnek új nemzedékek, heves, bizony tudatlan világpolgárok,
Ők életet élni erővel sem tudják, ésszel se nagyon, annyira mások…

Írásban: Mi még porból lettünk és porrá is leszünk,
Ezt bizony tudomásul kell venni, van ennyi eszünk.
Hamvainkat, ha lehet, viharos szélben szórják a semmibe,
Porom nehogy egybeálljon, ha szél megáll, várjanak ízibe…

Ha elmegyek, lakásom is itt hagyom, az egy lakatlan akol,
Disznókat már rég megettük, nekem meg itt, pár egész csak, papol.
Ide még ágy sem jutott, párna meg takaró, sőt fűtés sem,
Volt szalma derékaljam, de súlyommal zúztam, van törekem…

Megvan még a régi betonvályú, de moslékot már nem abban kapom,
Csak belökik rozoga ajtón, én meg kopott lábosból nyalogatom.
Ha van benne valami darabos, szeretettel dobok egereknek,
Kik cincogva köszönik és látom szemükben, vinnének gyerekeknek…

Szakadozott ing, gatya, sarok-nélküli zokni, meg e luk, az öregségi jussom,
Így élem szeretetteljes életem, de közel-távol senki, akinek átadom.
Hosszú életem, szeretet tűzében éltem, de erre sose találtam vevőt,
Olyan meg sokat is, ki bántott, még a verseimért is… heves lélekelverőt…

Mi a fenét várhatok még én, a várva-várt megváltó halálon kívül,
Mi a francot akarhatok én még a porrá kifeküdt töreken kívül?
Félnek tőlem az egerek, de a múltkorában, egyet sikerült megsimogatni,
Jólesett ez a meleg közelség, a szeretetemből ennyit másra pazarolni…

Szeretett anya-ági nagy tanítóm, nagypapám mondta is nekem sokszor,
Öregember örüljön, hogy luk van a fenekén, hatvan fölött... sokadszor.
Szegénykém, biztos vár már, nem is váratom roppant-nagyon sokáig,
Fölmegyek, megkeresem, de nem gondolok vissza, akol-lakásig.
Az én nagypapám is az igaz nagy-szeretetű ember volt,
Így bízok, ha rálellek, a szeretetlen életem… csak volt…

Néha előfordul, csak úgy beszélgetek magammal, hangosan,
Közben kinézek deszka résein… ott vannak hallgatózóan.
Kémkednek, ellenőriznek, kínomban ezen hő-hőzők,
Közben van, hogy bosszantásukra jó hangosan röfögök…

Minek is élek még, üres disznó ólba kiverve nem valami nagy siker.
Csendben le kéne lépni, eltűnni, el sem köszönve, ez lenne nagy-kis siker!
Magány nem zavar, engem fölöttébb szeretetre neveltek,
El is indulok tán’, fiatalok, ti meg hambit egyetek…

Rájöttem, nekem nem kell feltámadás, nem lenne jó, újra ólban lakni,
Mennem kell a nagypapám után, benne tudnák szerető társra találni…

Vecsés, 2020. december 21. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.