Mily rövid az élet!...
Mint hullócsillag futása,
Mely földünk körébe jutva,
Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban,
Mint egyet pillantanál.
Útja honnan jött? hová visz?...
Míg sötét volt, s ujra az lesz,
A világ-ür végtelenjén
Hol bolyongott? és hová fog?...
Ki tudná megmondani!
Míg tündöklött, addig élt.

S honnan jössz te, lélek...
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel,
Amig éppen áthaladsz;
Bölcsőd és sirod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?...
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszu pályán,
S visszatérsz azon megint?...
Oh, ha nem volt, és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
Mily rövid az élet! -

Megfelelsz te, lélek.
Volt idő, mikor tagadták
A futamló csillagot:
Semmi az, csak földi pára,
Lobban, és fut, és el-ég.
Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag,
Agyvelő, vér és ideg
Összhatása, mely azonnal
Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg.
Az anyag a halhatatlan:
Fűben-fában újra éled,
Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan;
Hanem e feltámadást
A szellem nem éri meg:
Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak,
Mílyet századok ránk hagynak -
S csak zavarja a tudást.

Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok:
Oly bizonyos hát tudástok,
Hogy helye sincs védelemnek?
Nem mond ellen az a szellem;
Mely kutat, hogy támaszt leljen
Megtagadni önmagát?
S nem rettegné, ha meglelte
- Mit tudása így teremte -
Azt az örök éjszakát?...
Ah, jobb volna kissé várni,
Nehogy úgy találjon járni
Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára,
Mit csillagnak vélt a golyhó,
Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
S ím, ma áll, hogy égi bolygó -
Mi lehet még ezután?

Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe' jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon;
Vagy a "boldogok szigetjén",
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli keresztyény,
Lesz dicsőbb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom. -

Mit hisz a tudós? ő lássa,
Földi pályám' ami nézi:
Annak immár vége lesz,
Vissza senki nem idézi; -
S rövid foglalatja ez:

Mély homályban, éjfél tájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig, -
S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez
- Ahogy csillagfutást felvesz -
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
Én is lantot pengeték.

Az életnek hasznát csak azok aratják,
Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
Fiainak. amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
Lelke a boldogok hazájába repűlt.

Szép napkeletnek
Viránya lelkem,
Örök tavasznap mosolyog le rá;
Mit csak a földre
Ejtett az isten,
Megterem rajta minden szép virág.

Csak egy hiányzott,
A hit virága,
A sírontúli életnek hite,
S ez is kikelt már,
Ez is virít már,
És ezt szerelmed ülteté ide.

Miről a büszke,
Az elbizott ész
Egy hangot sem bírt mondani nekem:
Megmagyarázta,
S mi könnyedén, azt
Édes szerelmed, kedves hitvesem!

Nem sötét a sír:
Szemünk vakul el,
Ha rátekintünk, fényességitől,
Mely oly szokatlan
Varázsözönnel
A másvilágból arcainkra dől.

Nem az enyészet
Rideg tanyája
A koporsó; de vidám sajka ez,
Amely velünk e
Szép életből egy
Még szebb élet partjára átevez.

Csak azt az egyet
Szeretném tudni:
Hol, merre terjed ez a másvilág?
És mily alakban
Jutunk majd innen
Ez ismeretlen másvilágba át?

Mint ágrul ágra
A csalogánypár,
Csillagrul csillagra szállunk, te s én?
Vagy mint két hattyu
Ringunk szelíden
Az örökkévalóság tengerén?

Mint a bolond csillag, futok.
Föld alá, vagy mennybe jutok?
Mi lesz holnap, nem kérdem én:
megállok a föld peremén.

Ott állok meg, ahol a vég,
ahol a futásból elég,
hol jégbe fagy a fürge szán,
a regény végső oldalán.

Éljen a bor! Éljen a fény!
Búcsuzik egy korhely legény,
búcsuzik és kacag, kacag
tanitványai alszanak,

mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették.)

Életem, már mi közöm véled!?
Milyen is lesz a másik élet?
Akit kérdeznek, megfelel.
A Sorsunkat vállalni kell.

Előttem lángaranyba forr
a régi szín, a régi bor.
...Az élet konkoly és ocsu...
Hurrá, ez is legénybúcsú!!!

1927. július 29.

I

Éltem, de magamat önkényt eltemettem,
Lágy álmot fúva rám létemnek angyala,
Szép volt a sír, melyben halva szenderegtem,
Most királyi nők is díszt kapnak általa.
Az óra jött s íme kívánt hajnalánál
Feltörtem a zárt, hogy nyerjek más életet,
Arany szerelem várt boltom ajtajánál,
S mosolygván, hajh, újabb halálra vezetett!

II

Gyámkar ápolgatta szűlőm gyöngeségét,
Mégis lángzó erőt szívtam hű kebelén,
Erőszak dúlta fel szép formám épségét,
S kínoztatás után tömlöcre szálltam én.
Habzó bánatim közt míg erőtlenb voltam,
Küzdöttem feltörni méltatlan záromat:
Erőm virágában nyugvásra hajoltam,
S kedvre hozom, akik szerzék rabságomat.
Mégis megemlítvén sorsom durvaságát,
Gyakran bút árasztok a vigyázatlanon,
S bár felgyújtom olykor az észnek világát,
Tüzem többszer reá vad sötétséget von.
De sok száz okozott károk ellenére,
Becsem e világon nem talál végzetet,
S az aggkor, mely már most megvettetést ére,
Nekem készít nagyobb s nagyobb tiszteletet.

III

Én sebes, én lassú, most tiszta, meg újra borongó,
Más jár, foly, röpül, áll, nem teszem egyiket is.
Nyúgottól keletig, s dél s észak messze határin
Útazom én, mégis rejtve szem és fül elől.
Nincs formám, mégis sok ezer rajzol le naponként
Nincs terhem, mégis fontra vetett sok ezer.
Tömlöcben s rabság kötelén bár létem adassék,
Mégis örökre szabad nem tudom én mi az úr

IV

Egykoron egy leplet szöttem, szép, csínos, alatta
Bár mi nagyot gondolj, kis dolog ami hever.
Szűk lepel és könnyű, mégis, bármekkora légyen,
Nem lebbentheti fel testi erő sohasem.
Egy éles nézést ha tehetsz, elfoszlik azonnal,
Kétes homályt vet rád, gyönge szemed ha vagyon.

V

Erőm s tanácsom nincs, ezrekkel
Mégis vezérként hordanak,
Fennküzdell szárnyam a szelekkel,
Lábamhoz hősek hullanak.
Esküdte nékem szent hűségét
Az ifjúság délceg sora,
Kíséri pályám messzeségét
A gráciák könnyzápora.
Szerencse s hír nyomban követnek,
Vesztőre vesztem mocskot hoz,
S a nyertes hűv emlékezetnek
Szentelve nyújt oltárihoz.

VI

Egy volt, csak egy, akit szerettem,
Nem volt fiú, nem volt leány,
Miatta létem elvesztettem,
Mert engem balszerencse hány.
Röpűltem őt forrón ölelnem,
A régvárt óra volt jelen,
De forróbb volt ő mint szerelmem,
S halálra égtem hirtelen.

VII

Tükör vagyok, de nem szobád falán,
Forrás vagyok, de nem zöld fák alatt,
Ablak vagyok, de nem látsz rajtam által,
Csillag vagyok, de nincsen kék egem.
Mint barna felhőn múló vész után
Boltos szivárvány nyúgoszik fölettem.
Nincs ajkam, és mégis mosolygok én,
Nincsen szavam, mégis kérlelni tudlak,
Esőzöm, égek, bíztatok, fenyítek.

VIII

Van egy, ki nincs; s az én vagyok. Nekem
Nincs kezdetem, nincs végem is soha,
Nem láthat engem ember, sem nem hallhat,
Nem is tapinthat test és forma nélkül,
Lélektelen, megfosztva mindenektől,
Im így vagyok, szegény, rideg s üres,
S mégsem szegény, nem is rideg s üres,
Mert név s dolog nem is lehet sajátom.
Kinek belőlem áll csak gazdasága,
Megvettetett bujkál az a világon,
S ki nem tud mást csak engem, elméjében
Örök sötétség vette trónusát.
Én nem vagyok sehol, szükség reám
Nincsen, nem is volt és nem is leszen,
Mégsem lehet nélkűlem nyelv s beszéd,
Ámbár jelentéssel nem bír nevem.
Találd mi légyek, és ha feltalálsz,
Vedd azt jutalmul, ami én vagyok.

IX

Ég nem vagyok, de csillagim ragyognak;
Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam;
Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek.
Örök havat látsz halmaim felett,
S nem olvad az, bár forrjon is hevem.
Gyöngéd alakra képez a természet,
Fegyvert sem ád, mégis szivet lövellek,
S vérző sebekkel tépem kebledet.
De gyakran, ah, ha győztem, győzetem,
Rabom valál s raboddá kelle lennem,
S az életet veled futom keresztűl.
Te karjaidban ápolsz engemet,
Hiában, én majd lassan hervadok,
S újabb virág kél nyomdokim felett,
És benne képed hű mását leled.

X

Néma vagyok, siket is, s izenet hordásra szorított
Mégis az emberi faj. Nemde fonák viselet?
Nincs karom és ajkam, mégis kell vinni sok ízben
Mondd ki minő módon? csókokat és ölelést.
Csókol hűv szeretőd engem, s keblére szorongat,
S légy bár féltékeny, nincs harag érte reám.
Egy hiba van bennem, félénk vagyok és kis erőszak
Megrendíti keblem, s titkaidat kinyitom.

XI

Fegyvert s oltalmat nekem is bár rendele sorsom,
Gyászos ajándékát nékie nem köszönöm.
Fegyverem a harcon szükség elvetni magamtól,
S nem vehetem többé vissza, s keservem elöl.

XII

Kettőből leszen egy, kettőből vedd el az egyet
Nem leszen egy többé, mondd ki minő csuda ez?

XIII

Lesz, ha vagyon; ha leend, megszűnik lenni: ha volna,
Úgy nem lenne, mesém nem, de találni való.




1821

* A Talányok megfejtése:


I. A selyemhernyó.
II. A bor.
III. A gondolat.
IV. A feledés.
V. A zászló (a hírnév).
VI. A lepke és a láng.
VII. A szem.
VIII. A semmi.
IX. Leány, nő, anya.
X. Levél.
XI. A méh.
XII. Egy pár (?).
XIII. A megfejtés.