Ma nincsen ünnep. Nincsenek díszek
a megterített asztalon,
s mégis: amikor téged várlak,
fénybe borul az otthonom.

Nem kell most dísz, és nem is kell gyertya,
valami furcsa fény ragyog
lelkemben, amely megvilágítja
a sötétbe borult ablakot.

Árnyat vetít a vén falakra
a hold, amely beköszön,
arcáról derűs mosoly árad,
mikor látja, hogy öltözöm.

Mit vegyek fel? Nem is tudom már,
amiben sokkal szebb leszek,
úgy szeretnélek elbűvölni,
hogy ne érdekeljen senki sem.

Tudod, nekem te vagy a legszebb!
Nálad jobb nem is kell nekem,
csak szeress! Mindig ily forrón,
hogy felkavarja a véremet.

Ölelj át. S szeress oly forrón,
ahogyan én is szeretek,
amíg a csókom lángra lobbant,
nem állhat közénk senki sem.

Szeretni egymást mindhalálig
Az egyetlen, ami kell nekem,
s együtt hullni a végtelenbe
veled, csak ennyi kell nekem.

Színesre rajzolnám az egész világot,
hogy nektek sokkal jobb legyen,
letépnék minden bánat virágot,
hogy ne szomorítson semmi sem.

Rajzolnék nektek rózsaszín felhőt,
mely átszínezi a kék eget,
eltüntetném a vöröslő villámot,
hogy ne féljen többé senki sem.

Rajzolnék nektek olyan zöld erdőt,
melyet nem tompít semmi sem,
hol az út mentén lila szarkalábak,
s pirosló pipacsok díszlenek.

Aranyló, sárga búzatáblát,
amelyből jut mindenkinek,
s a lágyan széthulló feketeföldet
széjjelosztanám köztetek.

Átszínezném a földre lehullott
Elszáradt, barna levelet,
s átfesteném az ég alján gyűlő
gomolygó, szürke felleget.

Messzire űzném a baljósló árnyat,
amely közöttük ott lebeg,
s teli rajzolnám ezüstfenyővel
a csupaszon maradt kerteket.

Rajzolnék rájuk fehér galambot,
mely az águkon megpihen,
had turbékoljon vidáman néktek,
hogy visszaadja a kedvetek.

Rajzolnék nektek olyan világot,
hol nem nélkülözne senki sem,
de nem tudok! Hisz nem vagyok mágus.
Csak imádkozom, hogy így legyen!

Nem vagyunk egyformák, s mégis:
minden ugyanúgy szenvedünk,
amikor csalóka álmok
tönkreteszik az életünk.

Nem vagyunk egyformák. S mégis.
Minden egyformán örülünk,
amikor sötét árnyékból,
végre a fénybe léphetünk.

Amikor fáradt karunkban
nincs erő, nem kell semmi más,
csak csönd, mely nyugalmat áraszt,
s erőt ad ahhoz, hogy meglásd.

Minden mi rossz, amely kínoz,
csupán egy próba! Semmi más!
Hogy érezd, mennyire fájhat,
mikor senki sem vár reád.

Nem vagyunk egyformák, s mégis:
minden egyformán örülünk,
amikor süvítő szélből
végre melegre érhetünk.

Egyformán szeretnénk hinni,
hogy egyszer újra jobb lehet,
hogy újra ránk süt a nap még,
s messze tűnnek a fellegek.

Nem vagyunk egyformák, s néha
annyira más az életünk,
de épp úgy aggódunk, félünk
mikor messze van gyermekünk.

Nem vagyunk egyformák. S mégis:
amíg csak világ a világ,
szívünkben övék lesz mindig
minden egyes kis dobbanás.

(Kereszt anaforás)
Szerelmünkkel nem gubództunk mi egy éji-ködös álomvilágba,
Nekem nem volt jogom… most meg élhetek kicsinyes panaszkodásba.
Szerelmünk tele volt a sorskönyvembe részletesen beírt tüskés gubókkal,
Nekem meg ebbe nem volt beleszólásom, bár híven hadakoztam gubókkal.

Tiszta szívemből, tiszta szerelemmel örültem neked,
Gondoltam sorsom javul, ha szerelemben élek veled.
Én vagyok a próbabábú, sorsával senki sem... nem küzdhet meg,
Mit abban egy öreg szerzetes beírt, nem változtatható meg.

(Anaforás bokorrímes)
Szerelmem gondolatimat mindig a Te síkodra vezérelte,
Szerelmem uralta az agyam-lelkem, Te vágyam, örök végzete.
Szerelmemben folytonosan csak vágytam rád, de nagyon és eleve.

Tudom is azt is, hogy te születtél életem párjának,
De nekem nem jár ez, sorsomba beleírt páriának.
Sajnálom, hogy ebbe az élhetetlen életbe, Te is belekeveredtél.
Én ugyan igyekeztem, de sajnos végső szerelmem így bizony nem lehettél!

Szoktam volt már sokszor mondani; „kire mit rótt a sorsa,
Azt kell élnie” egészen a lét végéig… halódva!
Szoktam volt mondani; „embernek a gaz sorsa az ura!”

(Bokorrímes)
Gondban vagyok nem vagy, szerelem elment, sőt megszűnt,
A fölmerült jobb világ csak úgy lelépett, letűnt…
Vagy az is lehet, hogy a szerelmem nem szembe tűnt?

Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott; a szerelemről, alloiostrofikus versformában.

Félig van a tele,
Vagy fele a tele?

Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?

Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.

Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?

Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?

Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.

Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?

Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.

Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?

Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.

Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?

A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?

Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?

Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.

Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József