Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!



--------------------------------------------------------------------------------

Cynthia festi magát?


Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!

Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]

Gyász pecsétje kedvesemnek!
Fejtsd ki végre, mit hozál?
Mit jelentesz bús fejemnek?
Élet-é ez, vagy halál?
Óh egek,
Rettegek!

Rettegek - tán rózsaszálát
Gyötri nagy szívbéli kín -
Tán keservét - tán halálát
Jegyzi e halotti szín -
Tán ma már
Sírba vár.

Sírba vár! vagy mást szeretvén,
Szíviből engem kivét,
S engem így halálra vetvén,
Azt jelenti e pecsét.
Helyes ok,
Meghalok.

Meg - de míg a sírba szállok,
Nyílj meg, óh gyászos levél!
Tán csak egy szót is találok,
Melyre szívem még megél.
Tán halált
Nem kiált...

Nem kiált! Ah, megkövetlek,
Szép levél. Csal a pecsét.
Már ez egy szó is: szeretlek!
Visszaadja a becsét.
Már ez, óh,
Égi szó!

Drága szó ez, szép levelke!
Már ezért csókollak ám:
Mert tevéled Lilla lelke
Új napot deríte rám,
Szép levél!
Szívem él.

[Szívem él! örökre mondok
Bánatimnak adiőt,
Jer, Juliskám, félre gondok,
Kedvel engem, én is őt.
Már enyim
Szép Julim!]

Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnékem
Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se' várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!

Földre szállt a legszebb angyal
Isten engedelmivel, hogy
Fölkeresse, megtekintse
A legszebbik szép leányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl rája nézve
Szebb volt a föld, mint a menny,
És azért is minden éjjel
Le-lejárt a szép leányhoz.
Csillagról csillagra lépett,
És midőn elérte már
A legalsó csillagot,
Ottan egy hattyúra ült,
Egy fehér hattyúra, és ez
Hozta őt a lyányka mellé,
Aki őt kertébe várta,
S szűz mosollyal fogadá,
Melytől a bimbók kinyíltak
És az elhervadt virágok
Újolag föléledének.
Ottan űltek és beszéltek,
Míg a hajnal nem hasadt,
És beszédök mindenről folyt,
Ami szép és ami szent.
A leányka szemlesütve
Hallgatá a fényes angyalt,
S ahogy egyszer föltekintett,
Annyi bűbáj volt szemében,
Hogy az angyal térdre omlott,
És egy csókot kére tőle,
És a lyány meg nem tagadta.
Milyen csók volt ez!... midőn
Összeért az angyal ajka
És a lyányé, az egész föld
Megrezzent a kéj miatt,
Mintha az csak egy szív volna;
S odafönn az égen minden
Csillag egy-egy csengetyű lett,
Mely varázshangon csilingelt,
S e még nem hallott zenére
A virágok, mint megannyi
Tündérek, táncolni kezdtek,
És a hold - mivel talán az
Elpirult lyány belenézett -
Elpirúla szinte, s tőle
Rózsaszínű lett az éj.
És az angyal csókja szépen
Megfogamzott: a leányka
Anya lett: oly gyermeket szűlt,
Oly dicsőet, aminő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld és ég ölelkezék.
Kardot szűlt a lyányka, kardot,
És ez a kard... a szabadság.

*

Feljött a legrútabb ördög
Sátán engedelmivel,
Fel a földre, hogy meglelje
A legocsmányabb boszorkányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl jobban tetszett
Néki a föld a pokolnál,
És azért is minden éjjel
Föl-följárt a boszorkányhoz.
Tűzokádó hegy torkában
Jöttek össze éjfelenként.
Békafejű, kígyófarkú,
Lángsörényű, sárkánylábú,
Vad fekete paripa
Hozta föl az ördögöt,
S a boszorkány, denevérek
És baglyok kíséretében,
Hórihorgas seprőnyélen
Lovagolva jött elé a
Tűzokádó hegy torkába.
Ottan űltek és beszéltek,
Míg megszólalt a kakas,
És beszédök mindenről folyt,
Ami rút s szentségtelen.
S szólt az ördög: "Fázni kezdek,
Jöszte beljebb, jöszte beljebb,
Le a hegy legfenekére,
A tüzeknek őshonába...
Hah, még itt is fázom, fázom,
Szinte csattog a fogam...
Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!"
S ölelkeztek, csókolóztak.
Milyen csók volt ez!... midőn
Összeértek ajkaik,
A boszorkány s ördög ajka:
Összeborzadott a föld,
S dörgött, morgott, mintha vészes
Felhőket nyelt volna el,
S elkezdett okádni a hegy,
És okádta ég felé a
Tűzesőt, tűzköveket,
És egy láng lett a világ,
Csak a csillagok s a hold
Vontak fátyolt arcaikra,
Sűrű fátyolt, feketét,
Hogy semmit ne lássanak.
S megfogant az ördög csókja,
Anya lett s szűlt a boszorkány,
Szűlt oly förtelmet, minő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld s pokol ölelkezék.
Láncnak híják a boszorkány
Undok kölykét, láncnak híják,
És e lánc... a szolgaság.

*

És a mennynek s a pokolnak
Két szülötte, a szabadság
S szolgaság, a kard s a lánc,
Harcot űz élet-halálra,
Hosszu harcot, hosszu harcot,
Elfáradva, nem pihenve.
Tompa, csorba már a kard,
De a lánc is szakadoz.
Várjunk, várjunk egy kicsit,
Megtudjuk már nemsokára:
Melyik lészen úr a földön?
Melyiké lesz a világ?