Szerelmi vágyódás a romantikázásra…

Édes Amálka,
Messze távolból jer, mert várlak.
Légy kartávolságra imádlak.
Legyél velem fogd kezem, ne kergess bánatba.
Van enélkül is bőn' bajom, létem álarcba…

Édeském, Málka
Kerülj elő, kérd ölelő kart.
Szerelmem szomorúfűz... vízpart.
Közben azért beleturkálnék… dús hajadba.
De finom lenne, bent azt szeretni- valódba.

Édeske, Mála!
Főzöm az ebédet és vágylak.
Inkább hagynám... karolgatnálak.
Gyere picikém és mond, enyém vagy már máma,
Utána mi úgy... ráállnánk égi pályára.

Vecsés, 2019. október 21. Kustra Ferenc József - írtam; anaforás, „grádics” versformában, amit én alkottam meg. Egy versszak 5 soros, a vers bármennyi versszakból állhat. Szótagszám: 5-9-9-13-13, rímképlet: abbaa.

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

Szerelemmel szívemben születtem,
Láttam, cudar egy világba kerültem…
Pedig szerelemmel a szívemben születtem.
*

Életem engemet nagy tévútra vezérelt…
Te meg csak jöttél a fénnyel, ám a sors keze nem tett kivételt…
*

(Septolet)
Kéz közt várlak.
Hiányzol…
Imádlak!

Légy rám-omlóm,
Éreznélek
És szeretnélek…
Szemeid puszilgatni igen vágyom.
*

Jer!
Szeress!
Légy velem,
Tégy eleget.
Legyen életünk…

Vecsés, 2026. február 14. -Kustra Ferenc József – írtam: Valentin napra a kedvesemnek!

Itt az idő, lassan elfogyva, délibáb-semmivé leszek,
Pedig én igyekeztem ó, tested segítsen, rajtad legyek…
De, Te megint nem vagy kéz-közelben,
Nem vagy ölelés-vetélkedésben…
Szívem pedig hevült, csókodra szomjas,
De, nem vagy itt, pedig lelkem… jer, nógass.

(Senrjú)
Mi legyen ebbe
A cudaros helyzetbe?
Ez már őrület.
*
Nagyon is vágylak,
Jó lenne rajtad lenni.
Nagyon szeretném.
*
Sors mért ellenség,
Mért’ hitszegő az élet?
Jót nem érem meg?
*

(Septolet)
Vágylak,
Imádlak,
Élveznélek,
Kényeztetnélek.

Élet, miért genyó,
Nem jó a jó?
Minden tárgytalanul porhanyó?
*

Gyere, örvendeztess, lény az enyém,
Boldogságot kérlek, ültesd belém.
Téged beterít ‘ne életzeném.

Vecsés, 2019. október 26. –Kustra Ferenc József– írtam: erotikus jellegű esdésben…

Ha pillangó lennék, feletted repdesnék,
a virágos réteken lépteid keresném,
pitypang-koszorúdra szállnék, a fejed tetejére,
és néha, hogy megérints; a kezed-tenyerére.

Ha szellő lennék, a bőröd simogatnám,
a hajad közt járnék, s az ajkad csókolgatnám,
kebleid közt suhannék a hasad hajlatáig,
az éjszakán át a vágyad hajnaláig!

Ha kósza felhő lennék a zivatar után,
s rohannék a réten feletted sután,
minden egyes esőcsepp a szádra hullna,
olyan lenne, mintha az ég néha megcsókolna!