Filozofálok a saját árnyékomról…

Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?

Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.

Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.

Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…

Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.

Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.

Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.

Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.

Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.

Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!

Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…

Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József

Nem az az igazi költő,
kit mindenki körülrajong,
hanem az, aki úgy ír,
hogy lelke szinte dalol.

Van, kit éltetnek, felkarolnak
s lenéz mást, pedig olyan
minden szó, amely tollából jön,
Akár az üres szavak.

Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!
Nincs benne nemes gondolat!
Bármilyen könyvbe is fonják,
csak hitvány papírdarab.

Nem baj, ha nem rajong körbe
senki, hisz nem az a nagy,
kit érdekből, szánalomból
az égbe kiáltanak.

Nem kell a sajnálat nékem!
Csak szavak, mely oly igazak,
mint gyöngyök, mik tengernek mélyén
kagylóba zárva alszanak.

Hiszen ki mindegyik szóba
a lelkét írja bele,
írása oly szépen hangzik,
akár a legszebb ige.

Többet ér nekem, ha mások
lelkének vigaszt adok,
ha csak egy percre is szűnik
bennük a mély fájdalom.

S a szó, mit hálából írnak
hozzám, az olyan nekem,
mint a bársony, hisz oly lágy.
Simogatja a lelkemet!

Tudom. Ez semmiség másnak,
de nekem sokat jelent,
hisz akit így szeretnek,
az sokkal nagyobb lehet!

Nem harcolok. Vidd el a pálmát!
Nekem az mit sem jelent.
Számomra sokkal többet ér,
Ha valaki engem szeret.

Nem búsulok. Mit számít nékem,
ha mások fényben fürdenek?
A vakító fény gyakran csak kábít,
és illó délibáb lehet.

Nem hízelgek. Nem állok sorba.
Szánalom nem kell nekem!
Hiába írsz te aranyló tollal,
az enyém sokkal ékesebb.

Hiába vagy te büszke és öntelt,
Boldogabb sosem leszel,
Ameddig nem tudsz úgy szeretni,
ahogyan én szeretek.

Nekem a nap izzó korongja
csak távoli fénypont lehet,
sugara halvány, fénylő csík csak,
de nekem mindent jelent.

Hiszen a szívemmel érzem,
mennyivel értékesebb,
akinek talán morzsa jut csak,
de mégis tiszta a keze.

Nem gyűlölök. Azt átadom néked.
Ezerszer többet jelent,
ha szívem melege arra árad,
ahol még szükség lehet.
Adhatnak neked értékes díjat,
de győztes sosem lehetsz,
akit a szánalom űz csak,
nem tisztel. Érdekből szeret.

Az is koldus, ki kopott aszfalton
rongyosan, ülve könyörög,
adjanak néhány forintot néki!
S megtört szemében ott a könny.
Nem vár már semmit a sorstól,
s nincs benne vágyakozás,
annak is örül, ha rossz kalapjában
már néhány forintot lát.
Az is koldus, kit nem szeret senki,
hisz az élete olyan üres,
mint a vitrinben ott díszelgő
átlátszó, színes üvegek.
Hiába van ott törékeny kincsként,
mégsem szereti senki sem,
bár csodálják, s letörlik néha,
de üres kis díszként hever.
Nem is sejtik, hogy hideg szépsége
mennyi fájdalmat rejteget,
s szíve is olyan üres, és néma,
akár egy kettétört üveg.
Az is koldus ki nem szeret senkit,
s mindenkit tárgyként kezel,
nem is tudja, hogy milyen jó érzés,
ha valakit viszont szeret.
Hideg szemében nincs sugárzás,
s szikra, mely lángokba csap,
hiába ölel százat, ezret,
a szíve üres marad.
Hisz szeretni, s szeretve lenni
talán a legszebb dolog,
amely létezik tán a földön,
amíg a szívünk dobog.
Szeress hát! És engedj szeretni!
Oly gyorsan múlik az életünk,
mint a sebesen száguldó szélvész,
mely magával söpri mindenünk.
Szeress, és öleld magadhoz,
ki boldogan száguld feléd,
néha egyetlen jó szó
többet jelenthet bárminél.
s ha majd az utolsó órán
keze a kezedhez ér,
akkor fogsz talán ráébredni,
hogy boldogabb voltál bárkinél.

Elkerülsz engem, messze tűntél,
mint az utolsó esti fény,
amely halványan világítva
a sötétségben elenyész.
Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!
nem vagyok olyan ledér
mint hitted, csak annyira bántott
az az átkozott büszkeség.
Ma még sötét odúban járok,
orrom marja a zöld penész,
de holnap már mindent másképp látok
előttem ott lebeg a cél.
Most elfordulsz, mint a napraforgó,
de hiába vagy olyan kevély,
én csak azért is megtalálom
a kárpótlást a könnyekért.
S akkor, amikor ráébredsz majd,
számodra mit jelentek én,
hiába vársz, hiába jönnél,
nem találsz mást, csak puszta dért!