Uram! Percnyi időm sincsen jóízűen fölocsúdni,
Napjaim repülnek, hóvihar nagyon kezd örvényleni.
Már felismertem, hogy születéstől halálig tart életút.
Magányos, rejtett életút… Uram! Ocsúdni egy perc nem jut.

Hull már a hó, én vele beszélgetek, beszélek mindent át,
Zord ez a régen nem volt veszett tél, mért ezt, hogyan éljük át?
Persze át kell, hogy tavasszal majd újra
Rácsodálkozhassunk életre… újra!
Meg kell élni, hogy a menydörgés hangosan zengjen nekünk,
Édes Istenem, a hálánk üldöz, hogy mi még élhetünk.

Menjünk együtt, már a hó is esik csendesen,
Mögöttünk négy lábnyom látszik szépen, élesen…
Bakancsaink lenyomata látszik biz’ rendesen,
Ezen nyomok sokasodnak egyre és fesztelen.

Hó lepte be az indulásomat végleg,
Így az örökre megmarad… jó, ha tényleg!

Vecsés, 2023. május 30. -Kustra Ferenc József- íródott; Eldar Rjazanov azonos c. verse téma-ötletkénti felhasználásával.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Én úgy félek a tűző nyári naptól,
mely rőt vörösre fogja bőrömet,
melegével egyre jobban éget,
izzadt cseppet hagyva testemen.

Én szeretem, ha langy szellő fuvallat
simogatja minden részemet,
olyankor az ég is egyre kékebb,
s foltos felhők közül integet.

Én nem bírom, ha eső mossa testem,
s eláztatja szinte mindenem,
Úgy fázok! És eső mosta bőröm
lúdbőrös lesz szinte teljesen.

Langyos-meleg levegőre vágyom,
mely átjárja szinte mindenem,
mint egy régi, megtestesült álom,
mely még ma is mindenem nekem.


Én gyűlölök minden kapzsiságot!
S nem tehetek semmit ellene,
csak remélem, s imádkozom érte,
hogy a földön végre már legyen

Egy kis béke. S a szeretet lángja
ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!
Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,
addig lesz csak élni érdemes.

Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!
Állandóan elvágják az internetes kábelem.
Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem?
Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.

Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,
Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.
Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet
útközben, és nem találok senkit, aki értene

valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,
Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!
A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,
mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.

Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,
áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.
Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,
szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.

El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!
Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.
Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!
Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!

Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,
nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.
Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!

Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?

Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,
hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.
Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,
tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.

És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!
Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!