Cipeltem a sorsom,
cipeltem lankadatlan.
?Ne add fel?, mondták,
de én már rég feladtam.

Most a sors visz engem,
s cipeli minden búmat,
hálát adhatok majd érte
odafenn a mennyei Úrnak.

És hálát adhatok, hogy
adott nekem érző lelket,
fájdalmat, szenvedést,
és vigaszként: értelmet.

Ám én, botor lélek, mégsem
vigyáztam elég jól e testre,
elherdáltam Isten adományát,
egyszerre több gyertyát égetve.

Nem óvtam meg kellőképp,
s most bármit is tenni késő.
Repedezik a szobor alapja,
s nem segít az isteni véső.

Mára a sors kezében vagyok,
s megoldja majd minden búmat,
hálát adhatok megélt éveimért
odafenn a Teremtő Úrnak.

Végül fogadj el egy jó tanácsot
Te, ki e sorokat most olvasod:
Hordozd sorsod terheit büszkén,
hogy legyen mindig holnapod.

Budatétény, 2023. július 20.

Furcsa látomásból riadtam fel éjjel,
Egy vesszősöprű volt fenn az égen.
S az Úr ledobta őt közénk „Játszani”,
A sok mocskot mind-mind eltakarítani!

Össze is sepert pármilliónyi embert,
Politikust, tolvajt, más egyéb gazembert.
Kampec lett a sok zsebesnek, lotyónak,
Mindenféle költőknek, papírpusztítónak.

Csak a papok maradtak meg egyedül,
S most unatkoznak; de istentelenül.
Mert mit ér a sok teológia és elmormolt ima,
Ha nincs bűn, bűnös, és nincs kiért szólnia?

Budatétény, 2025. január 1.

Torkomba szorult valaha egy ember.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember,
ki mindig őszinte és sohasem kertel,
hangszálaim között él, idebenn a torkomban,
csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember.
Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,
ki bízik igazságban, emberségben, hitben:
Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.

A szépségről akartam ma írni,
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.

Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.

Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.

S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.

Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.

S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.

Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.

Pest - Buda, 2014. január 13.

( opusz ön-irónikusz )

Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.

Jó is vagyok, mi-tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt már nem kóstolja más.
Szépen kopik a gondolat,
abból az (állítólag) okos fejből,
soraim is fakulnak már,
s nem álmodom barna-serről.

Jól elvagyok, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt én nem érzem: csak Más.
Szépen kihullnak az évek
még hátralévő foszlott életemből,
s Isten tükre előtt látni -
fogom magam hamar: szemből.

Pest-Buda, 2016. július 30.