Egy műtét előtti félelem

Ne sírj,
Én is csak egy halandó ember vagyok.
Szomorú lett erre a táj,
Eső szitál,
Ha már nem ébrednék fel.
Ne sírj,
Az emlékeink átölelnek.
Bús őszi szél, ha elvisz,
Már nincs remény.
A boldogság árnyékában éltem,
De boldog sose lettem.

Már soha nem jön el a perc,
Hogy újra lássuk egymást.
Elmúl` egy év,
S már senki nem emlékszik rám.
Ne sírj,
Ne áztassa könnyed szívem szomorú ravatalát.
Holdfény, csillogás
Emlék már.
Kéz a kézben járt egy pár,
De kár, hogy vége már.
Ne sírj, ne sírj, ne sírj.

Hová lett a ló, az ökrös szekér?
Hová lett a házainkból az a sok tehén?
Kaszárnyákból hová lettek a katonák,
Hová lett ősapáink öröksége, drága, szép hazám?

Hová lettek a régi gyárak?
Hová lett az akácsor, az a sok madár?
Iskolákból az a sok deák,
Kevés a hívő, templomunk lassan bezár!

Kertjeinkben nő a tarack,
Hová lett a szántóvető, öreg paraszt?
Eltűnt minden, ami régi,
Mi a gyermekkoromat idézi.

Hová lettek édesapáink házai!?
Hová lett a libákat őrző lány?
Hová lett a napfény az égről,
Hová lett az élet apáink földjéről?

Betoppant az ősz misztikus csendjével,
A mennyei Napnak gyenge fénye árad ránk.
Kihamvad szívünk parazsa lassan,
Álmaink csendes képein felizzik újra meg újra.

A hideg szél zúg, süvít házról házra,
E fájdalom láncán ölel karom a félhomályba.
Szegény hajlékunkba bemenekült a nyomor,
A fényes csillagok alatt idevándorolt.

A nyomorba suhant lelkünk, kémlelik a Holdat,
Jön a tél, ölni akar megint
Hideg házainkban, mint tavaly,
A fekete, fagyos éjszakák.

Ablakom zörgetik,
Kenyeret hozott át apám,
Könnyező, kék szemén fáj a nyomor.
Felsüvít a hóvihar ezen a tájon.

Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,
Ott kacagott a halál felettünk.
A köveken megállt az idő is,
A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.

Füstölgő gerendák,
Ajtók, ablakok bezárva.
Elszállt a füsttel a lélek is,
Kegyelemből maradt életek drámai románca.

Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein
Sötét árnyak indultak hosszú útra.
Karavánok ezrei során némán
Feltámad az esteli szél.

Szomorú énekek eső mosta útjain,
A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.
A kerekek nyomain még látni,
Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.

Május van, eső szitál,
Széltépett, rozoga kunyhók,
Átokverte, mocskos világ.
Sárba tiport emberi sorsok,
Generációkra épített csonthalmazok.

Szívek dobbanásán
Fogatlan vének kacagnak,
Lábunk nyomát őrzi a sár!
Zengi a dal dübörgő szavát.
Huszonegyedik század nyomasztó dallamát.

Lecsúszott, ingoványokba süllyedő
Emberi sorsok.
Éhhalállal zeng az ének,
Fejünk felett felhők gyűlnek,
Hej, dádé! De kormos a vakaró.

Csóróságunk mocskába`
Átkok kísérnek. Táltos paripáink
Tüskés bokrokon át menekülnek a nyomorba!
Zord villámok cikáznak szerteszét.
Itt emberek élnek - e küzdő világban,
Csáhelja lelkünk hegedűk haragján.