Az író

Ha képzeletről, az alkotás belső lelki folyamatáról
Az íróra gondolunk, és beszélünk, a lelki folyamáról...
A nyelv és a kifejezés olyan szellemet feltételezhet,
Mely nélkül ma, igazi irodalom és író nem létezhet.

A betű és az írás, régen nem volt az irodalom velejárója,
De ma már, megörökítő az írás, mint az irodalom fő fogalma.
Az igazi író... névtelen-tömeg közösséget szolgálja,
És hűségre, igazságra kényszeríti a ragaszkodása.

A közösség alázatos, névtelen szolgálata mellett,
Megjelenik az írói egyéniség, és egyéb helyett
Lelki keletkezés-pillanat tanúi leszünk... felsejlett.

A ma írójánál már végleg elszakadtak a közösséggel őt összekötő szálak.
A ma írója a közösség lelki-életébe, annyira kapcsolódik, muszájnak,
Amennyire maga is a közösség lelki életének a része, ha nem lazsálnak.

A mostani író, már nem igen rejti el önmagát,
Inkább mindent kiad önmagából. Irodalombarát.
Folytonos öntépés, analízis a fegyvere... nahát!

Mindjobban a lélek legmélyére akar behatolni,
Még a tudatalatti bányászását is megkísérli,
Ezzel akar irodalomnak, közösségnek használni.

Ezzel az író nem fordul el az ő közösségétől, sőt most fordul feléje,
És nem hiányzik így belőle a másoló ős-író, közösség tisztelete,
És a régi másoló-írók, önfeláldozó, igazság iránti hűsége.

A jó író nem elégszik meg a nyelv eszközének a felhasználásával,
Nem elég neki az érzés-figyelés, operál a kifejező szavakkal...

A lélekraktára készletéből a jó író jól kiválasztja,
Ami az irodalmivá alakulás, avató motívuma…
Ebben van az író régebbi lelki kincseinek a halmaza…

Trenírozd magadat, a szellemnek és a tudásnak embere leszel,
Írhatsz még olyan műveket, hogy benne a szellemiség magad leszel…
A tudás is látszani fog rajtad és ok nem lesz, többet nem feszengel…

Rengeteg kérdés és sok gondolat, még sarjadhat bennünk,
Amikre a választ, egyedül nekünk kell megkeresnünk.

A jó íróban benne van: a közösség… szabadság…
A hűség… az önfeláldozás… és a tudatosság…

Vecsés, 2015. november 22. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.

Az alkonyattal mi még vagyunk, de jön a reggel, az ébredés,
Mi megmaradt bennünk az olyan nagyon kicsi, más is és kevés…
Mások lettünk mi egy izzasztó éjszaka alatt?
Mi lesz, most az elhagyott kis szónyomatok alatt?

Holnap már majd nekünk másként süt a nap?
Éjjel a Hold, majd, erre, felénk szalad?
Változnak holnapra a reményeink?
Mikor is maradnak... Lételemeink!

Fura ez a világ, amiben éppen élünk,
Jól, békében vagy háborúban telik létünk?
Haragszunk, veszekszünk, iszunk, és talán remélünk!
A végén persze... úgyis mindannyian lelépünk…

Vecsés, 2015. február 24. – Kustra Ferenc

Buszra akkor kell
Fölszállni, ha odaér...
Nehogy elmulaszd!
*
Munka, alázat,
Emberfüggő fogalom.
Siker így titkos…
*
Gyermeket szülni,
Fennmaradás reménye...
Ország megmarad…
*
Siker útja a
Sok-sok tevés, lejárás.
De mi a siker?
*
Félúton vagy a
Célvonalon túlmenni!
Sorskönyvbe lapozz.
*
Gyűlölethatár
A szívben építtetik.
Alaphelyzet más?
*
Durva képzelet,
Nagyon távol tart minket.
Közeledés nincs.
*
Az élet tárgya,
Tudattalan fejlődés.
Sok-sok feledés.
*
Élet lényege,
Nem sok már a szeretet…
Szeretet kivész?
*
Éj holdfényében
Örülten görkorizni.
Árok, nagyon mély!
*
Járdán a rozsdás
Levél nyakamba hullik.
Ősz, már közeleg.
*
Fönt, hegyek ormán
Oly’ vad szelek hirdetik:
Ez mind a hazám!

Vecsés, 2020. augusztus 30. – Kustra Ferenc – íródott: senrjú csokorban.

Szeretet színei

Csak nézem mi ragyog az égen, több szín, mit lelkemmel nézek.
Minket megvilágít e színek játéka,
Csak úgy mosolyog fentről az éjnek Angyala.

Mögöttünk van már nagyrésze zord télnek,
Már az új Tavasz fénye halványan vet neki véget.
Betölti az eget a szivárvány összes színével,
Elköszön Tőle, s Nekünk szebb jövőt ígérve, lép előre.

Te csodás ég, lelkemnek szépség!
Hatalmas vagy felettünk, alattad el nem veszünk!
Hol borús, hol derűs, mint ahogy a kedvünk,
De ha kisüt a nap, szemedben a ragyogás ott marad.

Éjjel csillagokat szór Rád,
S meghinti Lelked,
mi színekkel oly ragyogó Szeretet Vár, biztonságot ad bús alkonyon,
Előbukkan ahol fázik a szeretet,
S melengeti, színessé festi szereteted, a fekete szíveket.

Légy Te valakinek Égszín játéka,
S világítsd be, légy a Hold Angyala!
Szereteteddel öleld át, s ahogy ezek a színek,
Jusson eszébe Rólad a szeretet pompázó reménye, mikor ha fázik, lelke sötét lett,
Töltsd ki Neki színekkel, s örökké boldog lesz.

A madarakról a télben…

Már hideg, ólmos,
Az estéli szürkeség.
Tyúkok, elültek.
*
Mert fagyot nyeltek
A szirmok, oly’ kemények.
Ritkák… madarak.
*
Zúzmarás a táj,
Cinkék tolla is fázik.
Tudott, jön a hó.
*
Kopasz ágakon,
Cinkék szeme villódzik.
Letört jégcsapok.
*
Hajnal zúzmarás,
Tájat, takaró fedi.
Cinke éhezik.
*
Bagoly, ül és néz
Szemét csípi a hideg!
Könnyezve éhes.
*
Kuvik ücsörög
Egy kopasz, havas ágon!
Varjú, másikon.
*
Károgó varjak
Húznak a szántás felé.
Mind, tollbundában.
*
A jeges földben,
A varjú csőr jó ásó!
A táj nem érti…
*
Varjak, őrségben
Szárnyalnak a rét fölött.
Ködben, tévedés…
*
Dér, szépen csillog
A kopaszos faágon.
Varjúk ülnek ott.
*
Fekete holló
Ül az elszáradt ágon.
Fehér háttérkép.

Vecsés, 2016. december 5. – Kustra Ferenc – íródott senrjú csokorban.