(Bokorrímes)
A fránya őszi szél be akarja rúgni az ajtómat,
Nyitott ablakomban meg a függönyt letépné a huzat!
Ablakom be is kell csukom, mert a függöny drága,
Gyertyám meg ábrákat festeget a meszelt falra.

(HIQ)
Írok a
Papirra verset.
Őszi táj…

Zörgő szél
Bántja ajtómat!
Őszi táj…

Sötétül
Az este… ábrák.
Őszi táj…

(3 soros-zárttükrös)
Az ősz erősen aktiválja magát.
Magányosan vívja heves-vad harcát…
Az ősz erősen aktiválja magát.

Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves,
Látszik az ajtómhoz egy kicsit sem kedves…
Már nem is álmosszemű, oly’ igen heves.

(senrjon)
Az előbb, ablakomon
Már hűvöske jött be. Jézusom!
Őszi már a táj…

Szálkásak már a padok
Homok repül, homokozóból.
Őszi már a táj…

(tíz szavasok)
Úgy tűnik nem ismeretlenbe vágyik!
Marad itt bőszen, gyönyörű változásig.

Mindenre ráteríti az új szín világot,
Elhozza a színes másságot!

(leoninus)
Halottak napjára már avar is kialakul, őseinkhez fájdalmunk ezen gurul…
Aztán később az ideért fagy a nedves szőnyeget keményíti, jó, hogy nem fáj neki…

Vecsés, 2024. augusztus 7. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Míg ezen versemet írom… sőt, vastagszik.

(Septolet)
Utcán hó,
Ablakpárkányon jó,
Gyerekeknek jó,
Szánkózható hó!

Jégvirág üvegen,
Látás kellemetlen,
Sőt, lehetetlen.
*
Száz méterre vonat,
Kiad füttyhangokat,
Tetején vastag hótakaró,
Lehulló.

Hó, hulláskor neszez.
Kötelez
Valakihez.
*
Vendégem jött régen látott,
Emlék… mállott.
Vágyott,
Osztott,
Írott.

Idefele, recsegett hó…
Kandalló!
Hősugárzó…
*
Vonat füttyentés hallik,
Állomáson, hó vastaglik.
Beszélgettünk,
Meséltünk…
Cseréltünk.

Nagy füles-sapkádban,
Már mennél hóviharban?
*
Állomás tornácán
Vonatra várván,
Hóvihar tálcán…

Hó esik,
Recseglik,
Vonat késik?
Itt volt… emlékszik?
*
Régi ismerősöm Marinka,
Örültem látva…
Kikísértem kapuba.
Ment nagy hóba…

Hó,
Nem műhó,
Elcsússzantó…
*
(3 soros zárttükrös)
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba,
Jólesett énékem fehér vastag hó, recsegő-szép zaja…
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba.
*
(Sedoka)
Kicsit esik is.
Engem nyugtat hóesés,
Serceg, hallani mesés.

Ég, hullajt pelyhet.
Fönntartja a recsegést,
Hallgatom… ezt a mesést!
*
(Tízszavas)
Hó, mint ismeretlen angyal, repdes szépen,
Nem csúsztam el jégen…

Vecsés, 2020. október 30. – Kustra Ferenc József- írtam: ismeretlen szerző a „Hóesés neszez” c. verse átirataként.

Nyelvünk
Nyelvünk – ez ősnyelv! –
éltető reménység,
várfalunk, pajzsunk,
tápláló vérünk,
édes örökségünk,
megtartó gyökerünk…
Oly ősi az, hogy érte
vissza kell botorkálni
az örök Isten zsámolyáig!
Mert az ős-sziklák is
ezt visszhangozzák
a Kárpát-haza földjén
mindig, és mindenütt,
s szerte a félvilágban.
Apáink elporladt sírja fölött
e nyelven szállt magasba
a temetési zsoltár.
Anyáink imáját magyarul
hordja süvítve a fejfákba
kapaszkodó szél.
És Neked is lelkedbe van vésve
- ha magyar vagy! –
örök időkre, mint jelek a kőbe.
Mert nyelvünk a végtelen kozmikus ERŐ!
Szavaink elől még a Sátán is menekül!
Ha magyarul formálja ajkad
lelked őserejével
a drága szavakat,
s vésed utódaid szívébe,
nemzet-megtartó
Nyelvünk TE magad is vagy!

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.

Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?

Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.

Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.

Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.

Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.

Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.

S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.

Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!