Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.
De a sorstalanság messzire elkerült engemet.
Míg céltudattal élem az én apró életem,
A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.

Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,
Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.
Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,
Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.

Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,
Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.
És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,
Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.

Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,
Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.
Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,
Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.

Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon
Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.
Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,
De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.

Kéz a kézben lépünk a part menti tájon,
Lágy fuvallat játszik a nádasvilágon.
A szívem a nyugalmat megleli nyomban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Hajó ringat minket a selymes víz hátán,
Csillagokat nézzük a holdvilág árnyán.
Lelkem lelkeddel eggyé olvad a csókban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Nincsen rá szó, se pontos definíció,
De minden szívdobbanásod nekem való.
Lelked bennem marad, a vágy olthatatlan,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Ha sötét vihar jön, akár elfogy a fény,
Pillantásodból életre kel a remény.
Élet zenéje bennünk születik, lobban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.

Siófok, 2025. június 27. - Gránicz Éva

Balcsi partján fűben selymesen...
Remegek, hol a csók féktelen.
Fűzfa lombja takar,
Testem téged akar...
És a vágy, víznél is végtelen.

Balcsi partján oly' jó a fűben,
Vízparton: testben és lélekben.
Morajló a víz... csók!
Fűzfalomb és habcsók...
Vágyunk oly' nagy, mint tó felület...
*
Szellő simít, te puhán, s jobban,
És nyelved érint... nyögök halkan.
Tó suttog, csók hevít,
Csípőm ívben repít...
Karod ölel, már nincs múlt, most van...

Szellő minket simít, de jobban...
Nyelvek játszanak, ő nyög halkan...
Tó, csak nekünk suttog,
A csók heves... cuppog...
Karunk ölelgető, sóhajban...
*
Ringat a nyár, a part morajlik,
A bőrünkön verejték fénylik.
Forrón ölelkezünk,
Egy ritmust ver szívünk...
Hangom, parton messze visszhangzik...

Nyár szeret minket, víz morajlik,
Bőrünkön izzadás megfénylik...
Felsőfokban élmény,
Szívünk ver... ez élmény!
Kicsim hangja, echóként hallik...

Siófok, 2025. április 30. - Vecsés, 2025. május 1 -Gránicz Éva- írtuk: rom. LIMERIK- ben a "Balaton partján... 2." című versem két szerzős átirataként. A párosok: szerző-, és poétatársam: Kustra Ferenc József munkája.

Én csak huszonkilenc lettem,
A többit vidéken töltöttem.
Évek jöttek-mentek, én maradtam,
A humorból ki sosem fogytam.

A tükör néha furán néz,
De mondom: jó még ez!
Ránc? Csak tapasztalat.
A bölcsesség most rám szakadt.

Ötvenkilenc év nem sok, nem is kevés,
Derekam is kattog, mint egy régi kerék,
A térdem már ropog, de a kedvem merész.
És szemüveg kell már, hogy lássam a célt.

Tortámon gyertya? Á, minek!
Úgy füstölne, mint a kémények.
Inkább pezsgőt töltök, - na még egy pohár,
Hisz az évek száma úgysem gond már.

Így mulatok, mert az élet szép,
A kor csak egy szám, ez egy téves bölcsesség.
Huszonkilenc? Hát persze, hogy annyi!
A többit... hagyjuk is feledni!

Siófok, 2025. március 14. -Gránicz Éva.

Gondoltam, témát majd csak megtalálom.
Megírom, majd szép lesz, mint egy nagy álom.
Ihletemet, nyugtalanul… csak várom…

Fiatalságom csak, huss… gyorsan elrepült!
Írói kedvem ettől van… és nem renyhült…
Agyamba, lelkembe bölcsesség települt.

Ma már nagy okosan tudom, mit sem ér egy önlázadás,
Az idő nem áll meg, magától mindig jő a változás…
Legföljebb, ha papír szálkás, akkor van nálam ágálás.

Nekem még nem írtak fel, így nem is hiányzik a séta-botom,
Erre nem is gondolok, amikor a lélek útjait rovom…
Rájöttem, maradok én magamba, mert a lelkem a hatalom.

Ücsörgők a lassan sötétes, komoras szobámban,
Nézelődők, a gyérülő napfény-világításban.
Elmémmel próbálok keményebben írni, ügyködni,
Sőt, a pennámmal még ezeket le is kéne írni.

Egyszer csak, bumm! Mint az égen a csillag,
Gondolatom tolul: esthajnalcsillag.
De mondhatok bármit, hazudhatok igazat, mesés szépet,
Ha nem festem előre nektek, szebbre és jobbra a létet…

Leírom, hogy mit ér a hideg érintés,
Minek egy, csak viselt langymeleg ölelés?
Az igazi, ha nem kell habzásfékezés?

Papírom a toll érintésére megrezdül,
És ha felébred benne vágy, el nem menekül.
Ő viszi tovább gondolatot, belemerül...

Óh, tollam! Éltemben kérlek, kísérj egészen végig,
Legyen kezemben, utamon a toll, a halálomig.
Még nem csalódtam benned, leszel itt velem a sírig?

Úgy írnék én, hogy ne csak cipeljem gondolat húrokat,
Szeretném, ha nem maradna bennem több fölös gondolat.
Lehet, hogy lassan vége? Tollammal oldjuk meg gondomat.

Ha a tüzes villámfény behatol az ablakomon,
Hogy jobb legyen, inkább leülök kint a balkonomon…
De írok tovább… nem zavar a paca a karomon…

Vecsés, 2016. január 17. – Kustra Ferenc József