Ládák és polcok
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.

A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.

Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!

Tart vissza minket félelem
Megfontolásra késztet intő példa
Mégsem hagyhatjuk annyiba, nem dobhatjuk el
Álmainkért bizony küzdeni kell
Álmainkért, mi bennünk rejlik
Mindidők végezetéig, örökké....

Oly szép csodálatos látvány,
E két szép szemed látván.
Eljöttem ide szerelmem,
Hogy megkérjem a kezedet.
Remélem igent mondasz,
És együtt élünk majd.
Ó szeretlek tiszta szívböl,
Ezt mindörökké halld.

Most itt álok elötted,
s két szemedbe nézek.
Nem tudom hogy mit fogsz dönteni,
De azt szívböl tedd, úgy lesz örömem.
Én megteszek mindent hogy,
Boldog légy mindenkor,
Szerelmünk zálogaként,
Édes álmainkért.

Oly szép csodálatos nap ez,
Elmondhatom érzésemet.
Köszönöm neked Istenem,
Hogy megteremtetted,
Ezt a gyönyörü leányt,
Ki itt áll elöttem,
Kit szeretnék feleségül venni,
És gondját viselni.

Keresgéltem égen földön,
Polcok mélyén, régi könyvben,
Hol találnék egy szép verset,
Hogy jó Anyám felköszöntsem.
Egyik vers sem illett rája,
Csalódottan félretettem.
Magam írom köszöntőmet,
Itt van a vers a szívemben.

Köszönöm a gyermekkorom,
Sok játékos, vidám évet.
Rózsakertben szaladgáltam,
Féltő szemed csak rám nézett.
Később lehulltak a rózsák,
Nehéz évek következtek.
Dúdolgatva varrogattál,
Kerested a kenyerünket.

Köszönöm az ifjúságom.
Mindig csak javam akartad.
Menyasszonyi fehér ruhám
Két kezeddel magad varrtad.
Aztán mikor kis unokád
Ott tipegett körülötted,
Fájó szivvel búcsút mondtunk,
A sors messze dobott minket.

Köszönöm a megértésed.
Szemrehányást sohsem mondtál.
Hol nevetve, néha sírva
Ezer levelet megírtál.
Közben, elszálltak az évek?
Daloltál vagy imádkoztál.
Eltemetted jó Apámat
Aztán, magadra maradtál.

Köszönöm, hogy közénk jöttél.
Elhagytad a szokott fészked.
Rózsaszínű kis házadat
A miénkkel felcserélted.
Népes család körülötted,
Nem lesz többé semmi gondod.
Hálás szivvel azt kivánjuk:
Száz évig élj, s legyél boldog!

Éjszaka van dermesztő hideg
Nem világít a Hold, rideg
Fehérség belep mindent
Csak a nyomsáv vezet minket
Hó már jéggé fagyott
Csikorog a talpam alatt
Mínuszok csak úgy röpködnek
Keményen arcul köpködnek

Vakítóan világít minden
Hóban eltévedt macska lábnyom
Ő sem talál most semmit
Zsákmányra nem tud lesni
Valahol majd megbújik melegszik
Magukra húzzák fehér takarót a bokrok
Lefagy a természet az élet

A tél hideg egyre keményebb
Délben még gyönyörűen sütött a Nap
Meleget éjszaka semmi sem ad
Lerovom gyorsan a köröket
Bent meleg van hideg kint reked
Kopog majd kintről az ajtón
Ki nem megyek, most bent jó

Verset írta: Dér István /ISI/