Miután hatéves koromban
visszakerültem faluról Pestre
része volt nevelésemnek hogy
megtanuljam milyen is az
elnyomott Magyarok Budapestje.

Apám volt a vezetőm, ki
a Hősök tere után
a Sztálin szoborhoz vezetett.
- Ez aki jelenleg hazánkat félelemmel
és rémuralom által a nyomorúságba vezet.

Borzongva néztem e vasból
öntött és vas öklös Góliátot,
ki ott állt mint egy kolosszus
a tágas de rideg Sztálin téren,
és durva hatalmát még ma is érzem.
De akkor is ott voltam mikor
már csak csizma tér néven
beszéltek e helyről, és Sztálin
képmását darabokra verték hangosan
csengő vésővel és kalapáccsal.

Ez volt az első sandításom
és sejtelmem, hogy mi is
a szabadság, melyet az ember
még élete árán is megkíván.

Ezt még ma is jól tudom,
mert ott voltam és láttam
mint tátott szájú kis Iván.

Gondolataim úgy sodródnak mint áttetsző köd egy tó fölött,
miközben az idő egy befejezhetetlen témának
végtelen változatait folyamatosan szővi.
A múlt, a jelen és a jövő elveszíti jelentőségét,
és az élet bonyolult álmainak részese lesz.

Már nem vagyok fiatal, és gyöngülni kezdek.
Az élet soha nem volt könnyű, sőt
ifjú korom legfénylőbb idejében is
csalán nőtt a mályva között, és vércseppek
hagyták nyomukat az újonnan hullott havon.
A tiszta öröm pillanatai ritkák voltak,
és emiatt annál drágábbak.
Ezeket gondosan kell megőriznem.

Tudtam, mit jelent rabságban felnőni,
mert már gyermekkoromban láttam,
hogy milyen nagyra becsült a szabadság
amikor vérrel fizetik, de derűsebb napokon
és jobb években láttam tiszta
fehér hóval borított hegycsúcsokat,
és a lehülő szerelem parázslása után
az igaz szeretetet úgy tapasztaltam
mint egy növekedő tónak kiszélesedő partjait,
melynek mélysége és szélessége
a lelkemet éppen úgy bővítette.

Hajótörést szenvedtem és tűzben küszködtem.
Elvesztettem az eszem és mocsárba süllyedtem.
Ingaként lengtem két ellentétes énem pólusai között,
de az összes zivatar és hurrikán után
visszanyertem az erőmet, és szívem
kincses kamrájába rejtettem el a nyereséget.

Most már csak egy imám maradt,
hogy mikor szívem arra a finoman beállított
mérlegre kerül a halottak birodalmában:
legyen oly könnyű mint egy toll - és mint egy sólyom
melynek fejéről leveszik a csuklyát – szárnyra kelhessek
a nap felé, mert földhöz kötött fióka korom lejárt.

A sas madár könnyedén kel szárnyra.
Enyhe szélben lassan magasabbra száll.
Én éber, lelkes szemekkel követem,
és részemre az idő csodásan megáll.

Villám sebességgel halad a gyorsvonat,
és a tarka, dombos táj szembe rohan velem,
A valóság nem más mint röppenő pillanat,
a csalfa idő viszont léha és féktelen.

Ilyen volt életem is: hosszú,
komor órák és csekély pillanatok,
de most hogy megőszültem
már az időn kívül vagyok.

Még érzed, ahogy fogva tartja
a testem illatát az ágy.
Már érted, miként hagyja magára
a szerelmet a vágy.

Még érzed, ahogy a forró ölelés
a szíved mélyéig hatol.
Már érted, miként fáj a szenvedés,
amit leír most e toll.

Még érzed, ahogy lelkünk összeér,
a szívünk együtt zakatol.
Már érted, az életünk mit sem ér
egymás nélkül... valahol.

Még érzed, ahogy könny fakad,
ha nélküled kísért az árny.
Már érted, milyen szörnyű az,
mikor meggyilkol a magány.

Még érzed ajkadon a csókomat,
ajkadon csüngeni a szám.
Már érted, hogy mit veszíthetsz el,
ha nem vigyázol rám.

Elűzte az ősz a nyarat,
télig biztos itt is marad.
Gondolta, ha megérkezett
nem ereszti be a telet.

Épített is jó nagy várat,
így a tél hiába támad.
Nem veszi be az erődöt.
Jelenthet, majd a tél csődöt.

Tavaszt aztán befogadja,
együtt vigyáznak magukra.
Hiába jön, akkor a nyár,
távol tartja őt is a vár.

Készen is állt már a nagy terv,
ünnepli az ősz a sikert.
Rőtre festette a tájat,
rázott diót is, vagy százat.

Mikor a tél megérkezett,
hozott magával hideg szelet.
Megdermesztette a tájat,
porrá zúzta a kis várat.

Dugába dőlt az ősz terve.
Azóta is mondja egyre:
Nem csinálok ilyent soha,
hisz ez négyünknek otthona.